A dráma sajátja, hogy a végkifejlet felé közeledve minden leegyszerűsödik.
A politika is pont ilyen. Magyarország két út előtt áll. Az egyik út már ismert: a NER ura és fideszes talpnyalói egy orosz despotizmusból és magyar feudalizmusból gyúrt keleties hatalmi modellt akarnak ráerőltetni az országra, ahol annak erőforrásai a felcsúti cár atyuska és a fideszes kiváltságosok nagyzási hóbortját, személyes luxusát szolgálják; ahol ők, a fideszes kiválasztottak a magyarok. A politikai nemzet, a nép pedig csak úgy mellékesen van, a feladata, hogy adózzon, szaporodjon, azaz termelje ki a fideszesek jólétét és szülje meg a jövő jobbágyait, feláldozható kiskatonáit.
A NER kialakulása mögött nincs semmilyen mélyebb elgondolás vagy történelmi szükségszerűség, létrejötte nem valamiféle magyar sorskérdésre adott válasz, hanem kezdettől fogva a rendszer, helyzetből-helyzetbe sodródó, lelkibeteg urának a saját aktuális egzisztenciális igényei formálták azt.
Aki kezdettől nagy gondot fordított arra, hogy nálánál jóval gyengébb képességű alakokkal vegye körül magát. Akiket azzal kontrollált, hogy fontosságtudatot adott nekik, felfújta az egójukat mint a marhahólyagot, részint meg szemet hunyt a disznóságaik felett. Így állt össze a NER betonja a szüntelen nagyzolás sóderéből, a középszerűség lassan fortyogó mésziszapjából és a korrupció cementjéből. Az elharapózott fideszes lopkodás miatt a NER rohammenetben leépítette a társadalom immunrendszerét, az állami ellenőrzést, a sajtót. A rendszer rendellenes, rákos tumorsejtté lett az EU szövetében, így viszont az Unió lassan, de elszigetelte Magyarországot, jórészt elzárta az itt burjánzó NER-rákot tápláló csatornákat, hosszú távon vegetálásra, illetve akár halálra is ítélve a rendszert.
Rendszerének vereségét, elszigetelődését látva a NER ura ebből gyártotta magának és a fideszes kiváltságosok parazitokráciájának azt a rendszerideológiát, hogy valójában Európa és a jóléti Nyugat az, ami haldoklik, a polgárainak még a magyaréhoz képest is siralmasabb életfeltételeket kínáló keleti modell pedig egy sikertörténet.
Így sodródott bele a NER saját rendszerhazugságait és anyagi kényszereit követve a szintén személyiségzavaros, manipulatív csinovnyikból diktátorrá lett Putyin életterébe. A NER gazdateste, hogy továbbra is táplálja a bendőjében vele szimbiózisban élő fideszes parazitáit, egyre inkább ráutalódott az orosz segítségre. Mára a NER politikai zsoldosseregének egyik fő finanszírozója az orosz terrorállam, a rendszer fő forrása az orosz nyersolaj lett, a fideszesség pedig mára az orosz kitartottságról, ügynökösködésről szól - a hazaárulás egy formája lett.
Az orbániáda története eddig is sodródásról szólt, a kötcsei pódiumon pedig azt demonstrálta a rendszer frissen barnult luxuskirálya, hogy vele már csak radikalizálódni lehet. A történelem már számtalan ilyen amorális, saját egzisztenciális érdekeiért hazáját, népét szemrebbenés nélkül feláldozó szerencsejátékost produkált. Az ilyen, saját dicsőségét építő politikai szekták története szinte minden esetben, szükségszerűen, a rendszer logikájából fakadóan háborúban, összeomlásban végződött.
A másik út még nem ismert, éppen csak felsejlik. Mint az egykor az Alföldet bekacskaringózó Tisza nyoma a műholdképeken, sejtetni engedi, hogy a mai félsivatag helyén egykor egy szebb, élhetőbb vidék volt, ahogy azt is: megvan a lehetősége, hogy újra életet adó víz árassza el a mezőt.
Az elkövetkező választás tétje, hogy az ország marad-e a várhatóan széthulló orosz birodalom utolsó csatlósa, tovább menetel-e az önpusztítás felé vagy új utat keres magának, amely egyúttal a magyarság régi, évszázados útja, ami Nyugat felé tart.
Azon rendszer felé, ami garantálja, hogy a magyar az lehessen, ami mindenkor lenni akart: szabad, független nemzet, amelynek az erejét nem a színpadról ágáló szemfényvesztő, hanem a morális tartás, az erkölcs adja, nyugalmát pedig nem a pragmatizmusnak nevezett ügyeskedés, zavarosban halászás, hanem a jósorsba vetett hite biztosítja.