Egyre erősödött bennem az az érzés, hogy a NER a legnagyobb károkat a közerkölcsben és az emberek erkölcsi érzékében okozta. Akkor vált bizonyossággá, amikor hallottam Pócs Jánost megszólalni a Harcosok órájában: „az emberek azt hiszik el, arra emlékeznek, amit utoljára hallottak. Ezért legyen mindig a mienk az utolsó szó!”
Nyilván saját példájából indul ki a víz- és gázszerelő képesítéssel rendelkező fideszes politikus, hiszen 2010-től folyamatosan ott ül az ország házában. Valakik újra meg újra megválasztották azt az embert, aki egy megpörzsölt, döglött disznó oldalára ezt írta fel: SOROS. Az sem tántorította el hűséges szavazóit, hogy Pócs úr egy égő kazánba zárta egy roma alkalmazottját és megégetéssel fenyegette.
Amikor újságírók szóvá tették furcsa performanszait, azt válaszolta, csak viccelt. Erről a kimagasló intelligenciájú és frenetikus humorérzékű emberről gondolják a választókörzetében már tizenöt éve, hogy képes törvénytervezeteket megítélni, törvényeket hozni, az egész ország sorsát meghatározó döntések esetében felelősen állást foglalni.
A jelenlegi hatalom képviselői keményen dolgoznak azon, hogy jövőre is őket válasszák meg az ország élére. Ezen ügyködik az analóg és digitális harcosok serege az utcán, a kocsmában és az interneten. Hangosan mondják, sokszor mondják, nem is hagynak másokat szóhoz jutni. Hogy mindig az övék legyen az utolsó szó, ahogy Pócs úr javasolta, ő ugyanis tisztában van az emlékezetpszichológiában recenciahatásnak nevezett jelenséggel. Ennek lényege, hogy egy jelsor utolsó elemeire jobban emlékezünk, mint a korábbiakra. És ez most csak annyi: Csak a Fidesz! Csak ő tud megmenteni bennünket a világháborútól, a migránsinváziótól, a gendermarháskodástól. Nem cifrázom: minden rossztól. Az, ami nem hangzik el sem Pócs úrtól, sem a többi fideszes kampányszakembertől: legyen igaz, a valóságnak megfelelő, amit mondanak. Eszükbe se jut.
Ez a fideszes politikacsinálás lényege. Hogy olcsóbb-e az orosz gáz és olaj, mint a máshonnan beszerezhető, hogy ki kezdte az orosz-ukrán háborút, mezőgazdasági központ épül-e sok milliárdnyi közpénzből Hatvanpusztán a miniszterelnök 85 éves apjának vagy nem – mindez lényegtelen. Az a lényeg, mit hisznek el az emberek, mivel arra szavaznak, akiről a jót hiszik el. Akkor is hisznek neki, ha legalább tizenöt éve hazudik lényeges, mindannyiunk életét befolyásoló dolgokban. Eljutottunk a post-truth, a posztigazság, vagy az igazság utáni korszakba, nyugodjunk végre bele.
De nevezhetjük ezt erkölcs utáni korszaknak is, és ez bizony sokunk számára nyugtalanító. Ha egy jelenleg hatalmon levő politikus úgy vesz rá bennünket szavazásra, hogy tényellenes kijelentéseket tesz a saját maga és pártja által előidézett gazdasági helyzetről, magyarul: hazudozik, akkor bízhatunk abban, hogy jövendő cselekedeteire vonatkozó ígéreteit komolyan gondolja és betartja? Aligha.
Az emberi társadalmak együttélésének alapja egyfajta normarendszer. Ennek betar(tat)ása garantálja a biztonságos együttélést, ha felbomlik, kitör a káosz, a fékezhetetlen erőszak. Heller Ágnes először 1985-ben angolul, 1986-ban magyarul megjelent, alapvető jelentőségű művében írt "a szégyen hatalmáról". A társadalmi normák betartását a társadalom által kijelölt személyek – rendőrök, bírák – ellenőrzik, szükség esetén büntetnek. A büntetés mindenekelőtt a szégyen érzésének előhívása, a megszégyenítés volt. A középkorban a térre kitett kalodában, a szégyenpadon ülők, a skarlát betű viselésére kötelezettek érezték a közösség megvetését. Ez elrettentette őket a bűn, a vétek újbóli elkövetésétől, a közösség tagjait pedig attól, hogy a sorsukra jussanak. Jó esetben az erkölcsi norma belsővé válik, az ember már attól elszégyelli magát, ha eszébe jut, hogy megsérthetné. Aztán már eszébe sem jut.
De mi van akkor, ha egy társadalom hatalomra jutó csoportja úgy gondolja, rá nem érvényesek az erkölcsi törvények? Ha pirulás – a szégyen külső jegye – nélkül hazudik azok szemébe, akik ahhoz a lehetőséghez juttatták, hogy könyékig vájkáljon a közkasszában? Ha az újraválasztás legfőbb propagandaeszköze a gátlástalan hazudozás?
Kihal a szégyen az ilyen társadalomból? Dehogy, csak a hatalmon levők ezt is saját céljaikra alkalmazzák. A szociális médiában felbukkanó fideszharcosok legfőbb fegyvere a csúfolódás, a rágalmazás, a megszégyenítés, a karaktergyilkolás.
Amikor Magyarországon a legfőbb politikai pozíciókat betöltők megengedik maguknak, hogy érdemdús külföldi politikusokat aljas idiótának, baromnak, becstelen hülyének nevezzenek – nagyon is tudatosan mutatnak példát.
Ezt az úgynevezett közmédia mindannyiunk pénzéből fizetett munkásai veszik át először, utána – ingyen, boldogan – a helyi csoportocskák amatőr rágalmazói. Kiélik mindennapos frusztrációikat, harsányan, trágárul gyűlölködnek a közösség digitális akolmelegében.
Több célja is van a kampányszerű gyűlöletkeltésnek. Mindenekelőtt eltereli a figyelmet a valóságos bajokról. Ha ezek mégis szóba kerülnek, megvan a bűnös, minden rossz okozója: Soros, Brüsszel, Zelenszkij meg a magyar párja, tuggyukki. Őket lehet, sőt kell is gyűlölni, egyenesen hazafias tett a gyűlölködés. A másik célzott következmény az ellenzék vezető személyiségeinek pellengérre állítása. Azok sem ússzák meg, akik olyan természetes módon erkölcsösek, mint Hadházy Ákos, aki kisegíti a felborult autóból az őt leszorítani akaró merénylőt, és szakszerű kérdésekkel próbálja felmérni, nem sérült-e meg súlyosan.
Az egyik újabb karaktergyilkosság áldozata a katolikus teológus Perintfalvi Rita. Róla azt állítják, hogy egy különösen ocsmány pornóvideó szereplője volt. A videó vírusként terjed, és egyre magasabbra csapnak a rágalom hullámai. Azt akarják, hogy szégyellje magát olyasmiért, amit el sem követett. Bemocskolják a nevét, a családjáét és minden nőét, aki közéleti felelősséget vállal. A jelenleg hatalmon levőkhöz csapódók persze kivételek: ők nagyszerű anyák, feleségek, a női princípium méltó betöltői.
Így válik a szégyen az erkölcsre szok(tat)ás eszközéből korbáccsá az erkölcstelenek kezében. Nagyon remélem, megérem azt az időt, amikor újra érvényes lesz Edmund Burke megállapítása: Míg a szégyen őrködik, az erény nem halt ki a szívből.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.