Hatalmas dicsőség, hogy számos díjat nyert Enyedi Ildikó filmje, a Csendes barát Velencében. A filmértők elismeréseit zsebelte be a nemzetközi filmkritikusok és egyéb szakmai szervezetek képviselőitől; látszik, hogy még van ereje a művészetnek, van értelme megfeszülni érte. Ugyanakkor a hivatalos zsűri, amelyben filmalkotó művészek ültek, másképp gondolta. Persze színészi elismerés jutott a Csendes barát fiatal női főszereplőjének, a svájci Luna Wedlernek. Ettől függetlenül nem lehet attól eltekinteni, hogy Enyedi Ildikó magyar nemzeti kincs: amit megálmod, majd megalkot, az mindenkinek szól. Igazi egyetemes alkotó, aki képes önmaga lenni bármilyen környezetben. Ez a magyar film, mely dicsőséget hozott hazánknak, nemzetközi koprodukció, német, angol és kínai nyelvű, nemzetközi szereposztással – a világ legjobbjai szolgálták a magyar kultúra érdekeit.
Ám a nemzetközi filmfesztiválokon, még ha kimondatottan a művészet is a legfontosabb, mindig jelen volt a politika. A legöregebb efféle rendezvényt, a velencei mustrát a propaganda jegyében alakította meg Benito Mussolini és olyan alkotók műveit sztárolták, mint Leni Riefenstahl. Az új „békés” világ eljöttével persze a fesztiválok demokratizálódtak, sőt, polgári-művészi ellenállás helyszínei és intézményei lettek.
Kétféleképpen szokás a tiltakozás és az ellenállás hangját kifejezni a modern filmfesztiválon. Magával a műalkotással, melyben a tehetséges alkotók felteszik kérdésüket a világ problémáiról, vagy direktben mutatják be a problémát, mint a Kaouther Ben Hania rendezte Hind Rajab hangja című filmben, melyben egy hatéves palesztin gyermek halálát mutatják be valós események alapján.
Azon sem kell csodálkozni, hogy ha egy ilyen mű díjat kap, alkotói politikai kiáltványba oltják a köszönőbeszédet. Kérdés, mi van akkor, ha egy film csak egy „szabványos művészet”? Háttérbe szorulhat, mint Cannes-ban, ahol az iráni Jafar Panahi nyert a mezőnyből egyáltalán nem kiemelkedő művével. Velencében nyert a polgári polihisztor Jim Jarmusch, jött is a zsűrit számonkérő cunami. Akkor tegyük fel mi is a kérdést: a puritán művészet innentől kezdve megkérdőjelezhető?