A hazai vidéki egyetem angol tanszéke a múlt század – még mindig furcsa így leírni – nyolcvanas éveinek eleje óta aktívan kereste a szakmai kapcsolatokat a brit és amerikai egyetemek angol tanszékeivel. Az egyre puhábbá váló politikai, kulturális és oktatási viszonyok mindezt lehetővé tették. Nem szorul magyarázatra, hogy a szakmai-oktatási kapcsolatokat az angolszász egyetemekkel szerették volna megteremteni, nem másokkal.
A munka hamar eredményekkel járt, még akkor is, ha az együttműködési javaslatokra a brit egyetemek jelentős része udvarias, mégis elutasító választ küldött. A magyarokat mindez nem tántorította el. A tanszék vezetőit gyakorlati és egyben korszerű szempontok vezették: diák- és oktatói csereprogramokat akartak lebonyolítani, közös kutatásokban részt venni. Ilyenek addig nem voltak. Mellette nem volt elhanyagolható szempont, hogy minél több angol nyelvű lektor segítse a tanszéki tanítást.
Ahogyan lenni szokott: aki keres, talál. Az Egyesült Államok egyik egyeteme komolyan vette a magyarok megkeresését. Sok bürokratikus akadályt kellett elhárítani, felmerülő technikai gondot megoldani, mert az egyetemi ügyvitel már csak ilyen. Végül az erőfeszítések megkoronázásaként megérkezett az első amerikai professzor, aki egy héten át adott elő az itteni diákoknak. Az angol tanszék kitett magáért. A vendégelőadó szállását, étkezését és szabadidős programjait is a lehető legnagyobb körültekintéssel foglalták és szervezték meg.
Ma már nehezen érzékeltethető, mit jelenthetett 1985-ben, 1986-ban egy az Egyesült Államokból érkező oktató fogadása egy vidéki magyar egyetemen.
Fogadásába mégis durva hiba csúszott. Az egyetemi városban abban az időben nyílt az első kínai étterem. A korszakra jellemző gasztronómiai sivatagban ez a tény némi túlzással megmozgatta a közel kétszázezer lakosú várost. Ha nem is mindenki, mégis nagyon sokan szerették volna megkóstolni a távol-keleti ételeket. Az étterembe nehezebb volt bejutni, mint az egyetem angol szakára, pedig utóbbi sem volt egyszerű. A vendéglátó tanszéknek, kikerülve az asztalfoglalások rendjét, sikerült időpontot foglalni az étterembe, ahol aztán annak rendje és módja szerint lezajlott a vacsora. Nem tudom, mennyire volt autentikus kínai étterem, kispénzű egyetemistaként esélyem sem volt bejutni. A hiba forrása nem is ez volt – ahogyan ezt a vacsorán részt vevő oktató évek múlva, szűk körben elmesélte.
A vacsora után kettesben ballagtak az amerikai professzor szállodája felé, amikor a vendég szembefordult a magyar oktatóval, és elmesélte, amit utóbbi aligha tudhatott. Hazájában tízezerszámra találhatóak kínai éttermek, amelyek ott a legolcsóbbnak számítanak, elegánsnak pedig csak kevésbé nevezhetők. A tényből következik, hogy akik ilyen helyre hívunk meg, annak nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, mert nem költünk rá sok pénzt.
A szálloda bejáratában kezet fogott a magyar oktatóval, elköszönt tőle. Az étel mellett a vendéglátónak az imént hallottakat is meg kellett emésztenie.