Szoboszlai szerint az egész országra szükség van, hogy a válogatott 40 keserves esztendő elteltével végre újra ott lehessen a futball-világbajnokságon. Az esélyek – kivételesen – korántsem kilátástalanok, köszönhetően legfőképp a kapzsiságnak: a FIFA kevesli azt a 6,3 milliárd dollárt, amit a katari tornán szakított, ezért 48 csapatosra növelte a mezőnyt. A torna így már inkább lesz világkiállítás, mintsem világbajnokság; utóbbit jobbára jellemzi némi küzdelem, ami kevéssé mondható el, amikor a spanyolok 7-0-ra verik Costa Ricát, a portugálok 6-1-re Svájcot, az angolok 6-2-re Iránt – mint történt 2022-ben. A magyar csapat a Nemzetek Ligája-címvédő portugálokkal aligha konkurálhat a kvalifikációs csoportelsőségért, ám a második hellyel rájátszásra lenne jogosult.
Az elérhető, valahogy mégsem érzékelni a fölfokozott várakozást. Talán majd ahogy egyre reálisabbá válik a kijutás. 2016-ban is akkor kezdte elfoglalni a Nagykörutat az ünneplő tömeg, amikor az Eb-csoportkörben jöttek az eredmények.
Csakhogy. Ha az ősz végére meg is lesz a második hely, az igazi izgalmak jövő márciusban várnak ránk (a pótselejtezőn). Meg áprilisban vagy májusban.
1990-ben a magyar társadalom kvázi egykedvűen vette tudomásul, hogy nem sikerült kiharcolni az olaszországi részvételt. Elég volt a futballból a szovjetek elleni 0-6 meg a bundabotrányok után, ráadásul jött 1988-ban a máltai 2-2, aztán a kongó Népstadionban (20 ezer néző) a visszavágón az 1-1, amivel a csapat sorsa megpecsételődött. Az újságok ugyan földbe döngölték Détáriékat, ám eret senki sem vágott. A rendszerváltás történelmi jelentősége természetszerűleg háttérbe szorított minden sporttal kapcsolatos kérdést. Az ingerküszöböt kizárólag a politikai változások, az új pártok megalakulása, a szabadságjogok szélesedése és a gazdasági átalakulás kérdései érték el. Jövő tavasszal hasonlóra lehet számítani. Ilyen időszakban nehéz lesz Szoboszlai felhívásának eleget tenni, pláne, hogy a kormány, mely soha vissza nem riad a hatalmi érdekből, előre megfontolt szándékkal elkövetett megosztástól, privilegizálni igyekszik a válogatott teljesítményét (gyönyörű példája ennek, ahogy Kubatov Gábor az általa elnökölt FTC-t a Fidesz szolgálatába állítja).
De akkor hogy lesz itt egység, kollektív támogatás, ami nélkül a feladat teljesítése jóval nehezebb?
Pláne azzal a teherrel, hogy az újabb bukás a magyar futball számára végzetes lehet. Eleve kérdéses, hogy a kleptokrácia leváltása után miként alakul majd a sportfinanszírozás, a klubok tulajdonviszonya, sorolhatnám, mert az biztos, hogy lesznek annál fontosabb teendők, mint tanárok meg orvosok helyett labdarúgóknak milliós fizetést biztosítani. A selejtező meg az országgyűlési választások kimenetele együttesen tehát történelmi jelentőséggel bír a sportág jövőjére nézvést.
Bár a legnagyobb tét mégiscsak a miniszterelnöké. Képzeljük el, mit élne át, ha a válogatott 40 év után ott van a vb-n, ő meg nem a meccsre iparkodik magánjettel, hanem az út a börtönbe program közepette tévé előtt szurkol szomorúan szotyizgatva.