Még élvezzük a bágyadt napsugarakat, talán szalonnát is csurdítunk majd, hiszen a forró kánikulai napokon mindig odébb tologattuk: kinek van kedve hőségben tüzet rakni? Pedig bőven szerezhettünk volna mellé paprikát, paradicsomot, hagymát is a kertből, ezeknek lassan híján leszünk újra. Már nem hajnalban hajlongunk az ágyások között, sietve, hiszen a felkelő nap is viszketősre égethette a nyakszirtünket. Langyos délutánokon vesszük magunkhoz az ásót, kapát, gereblyét, vagy csak húzzuk fel a Szardínián vásárolt jó kis pamutkesztyűt – lám, ott se divatos butikokban, táskák, szoknyák, övek közt forogtunk sokat, inkább lábasokat, praktikus kerti holmikat, no meg jóféle olívaolajokat nézegettünk helyettük –, s dudvázunk. Persze csak finoman, ne zavarjuk meg a lassan elcsendesülő, téli álmához készülődő rovar-, és bogárvilágot.
Azám! Épp fordítva történik. Ők okoznak zavart a mi saját kis csendességünkben.
Feljön az ember a kertből, megpróbálja citrommal vagy citromsavval kitisztogatni az ujjai rovátkái alá szorult földszemcséket, amik gumikesztyűkön, vaskos vásznakon is valamilyen csoda folytán mindig áthatolnak. A körmünket már eddig is szinte tövig vágtuk, a fehér felső ívek alig láthatók, akár gyerekkorunkban, olyan a kezünk, persze a májfoltokat és ráncokat leszámítva. Nemhogy körömlakkról, még rendes manikűrösről sem ábrándozunk, így alakult, mit tegyünk.
Kinti ruha le, benti, puha, meleg, mackós fel, pokróc elő, s egy pohár bor. Egyre ritkábban a nyáron szokásos, jól behűtött chardonnay, furmint vagy olaszrizling, sokkal inkább a bársonyos, fűszeres syrah, vagy a mindig elegáns pinot noir, amivel – hisz jól ismerjük, aki a szőlőt babusgatja, s aki később borászként, borosgazdaként szeretgeti – mellényúlni sosem szoktunk. Bevackolunk a nagypapa öblös foteljába, s élveznénk a csendet, amikor a könyvespolc sarkából éles tücsökciripelés harsan fel. Talán az érzékeink játszanak velünk, s a kis fekete jószág nem is itt van, hanem az ajtó túloldalán, a teraszon, bebújva a csüngőrozmaring-bokor alá, vagy a száradó muskátlibugák közé. De nem. Ez itt van. Idebent.
Lábujjhegyen közelítünk, ám mintha most a másik oldalról zenélne, s a szakácskönyvek tövéből húzná a nótáját. Ej, bele ne harapjon a lapjaiba, hogy aztán ne tudjuk majd pontosan kimérni a venetói csöröge hozzávalóit! Fura játékot játszik. Ha három lépést távolodunk, rázendít. Ha lekapcsoljuk a kislámpát, abbahagyja, ha felkapcsoljuk, újból elkezdi. Ha odakint felcsendítenek a társai, még jobban rátromfol, lassan a saját gondolatainkat se halljuk tőle, bár ez olykor nem is olyan nagy veszteség.
„Ha tücsök leszek, fekete tücsök, majd megállj, még visszahívnál” – kúszik be a fejünkbe az iskolában megismert verssor. Nem szerettük, magunkra vettük a szemrehányást, hogy talán nem törődünk eleget az öreganyánkkal, inkább elfogadtuk, hogy ő törődjön velünk. Nem hagy nyugodni a gondolat: vajon azért jött most ez a bogár, hogy új adósságainkra figyelmeztessen?