Szuverenitásról, egyenjogúságról, önállóságról visszhangzik a világ, de senki sem teszi fel a kérdést, hogy Nauru a 21 négyzetkilométerével és a tízezer fős lakosságával miben egyenlő India 3,3 millió négyzetkilométeres területével és csaknem másfél milliárdos lakosságával.
Pedig az ENSZ alapokmánya szerint ez így van, habár a Biztonsági Tanács állandó tagjainak vétójoguk van, vagyis egy tag felülírhatja akár a többi 192 álláspontját. Az egyenlőtlenség, a szuverenitás hiánya így már eleve bele van fogalmazva az alapokmányba. És nincs ez másképpen az EU-ban vagy a NATO-ban sem: másfél százalékkal meg lehet akadályozni 98,5 százalék akaratát.
A szuverenitás fogalma a késő középkorban született, és a szuverénre, vagyis az egyeduralkodóra vonatkozott. Névleg az uralkodó azt tehetett, amit akar, de valójában ez már akkor sem volt igaz. Amikor pl. Mária Terézia tanácsadóival szembemenve 1744-ben kitoloncoltatta a prágai zsidókat, három évvel később a rendeletet vissza kellett vonnia, mert a nemesség kilátásba helyezte, hogy pénzügyileg nem támogatja. Eszerint az egyeduralkodó sem politizálhatott úgy, ahogy akart, és a bel-, kül-, gazdaság- és pénzügyi kényszereket, vagy elegánsabban a körülményeket hatalma kikezdhetetlensége érdekében figyelembe kellett vennie. Magyarán nem tehetett, amit akart, csak azt, amire lehetősége volt.
Azóta a helyzet annyiban változott, hogy a figyelembe veendő körülmények folyamatosan bővültek, az önállóság egyre jobban visszaszorult. Abban az értelemben, ahogy ma használják a szuverenitás szót, az nem is létezik. Ez a mindenkori hatalom populista eszköze, a saját pozíciói megtartására és egyben az „ellenfél” lejáratására szolgál. Nem véletlen, hogy a szuverenitás körül mítoszt építettek, a tényleges tartalma homályban maradt.
A nemzethez kötött szuverenitásnak már az értelmezési alapja is bizonytalan, a nemzet értelmezése ugyanis nehezen követhető. Az egysége terület pl. az albánoknál vagy épp a kurdoknál is hiányzik. A nemzet nyelvét pl. Ausztriában Vorallbergben, Németországba a tengermentén nem beszélik, Svájcban és Belgiumban nem is létezik ilyen. Egységes történelem évszázadokig sem Olaszországban, sem Németországban nem volt. Végül a nemzeti büszkeség olyan valamikre épül, amikre a mai embernek semmi ráhatása nem volt, ezek mások eredményei.
A szuverenitás mai tényleges tartalma a lehető legszélesebb mozgástér biztosítását célozza. Ez egyben utal arra is, hogy a szuverenitás nem korlátlan, hanem ahogy egyébként a történelem során mindenkor, a szükségszerűségek (hogy a kényszer szó használatát mellőzük) szabják meg vagyis semmiképpen sem az történik, amit akarunk, hanem az, amire lehetőség van. Minél kisebb az ország, annál kisebb a mozgástere, annál inkább kénytelen kompromisszumot kötni, engedményeket tenni. Ezért próbálnak nemzetközi intézményeken keresztül nagyobb súlyt adni a saját pozícióiknak, még annak a tudatában is, hogy ezt egyes nagyobb résztvevők a saját érdekükben igyekeznek majd kihasználni.
Egy kis állam csak kivételes esetben tudja az érdekeit egyedül érvényesíteni, és erre sem a pávatánc, sem a nagyhatalmaktól tartott egyforma távolság nem alkalmas. Egyszerűen nincs meg a súlya ahhoz, hogy érdekeit, amennyiben azok nem fedik a nagyhatalom szándékait, figyelembe vegyék. Magyarország pl. éppen úgy szerepel az oroszok nem baráti országokról vezetett listáján, ahogy az USA vámtarifáinál sincs kedvezménye. Minden „csodálatos” kapcsolat ellenére. A politika nem a jópofáskodás, a barátkozás területe. A politikában csak az érdek és az erőnlét számít.
A kis államok nem képesek a mozgásterület a nagyhatalmaktól tartott egyforma távolsággal szélesíteni. A legnagyobb mozgástér másokkal összefogva, vagyis nemzetközi szervezetek tagjaként érhető el. Kína pl. azért részesíti Magyarországot előnyben, mert az EU tagja, és rajtunk keresztül kívánja elérni a céljait. Nem Magyarország számít, hanem a magyar EU-tagság, és ez nincs másképpen Putyin esetében sem. A szuverenitás jól hangzó szlogen, csak a tartalma nem az, aminek kinéz. Minden ráolvasás ellenére.
A szerző politológus.
