Az elmúlt hetekben több elemzés is napvilágot látott, amelyek bár különböző szemszögből vizsgálták a jelenlegi helyzetet, mégis közös nevezőre jutottak: az utóbbi másfél évtized politikája zsákutcába vezette az országot. Katona Tamás a gazdasági folyamatokat mérte fel, bemutatva, hogy a növekedés és az európai felzárkózás ígéretei rendre teljesítetlenek maradtak. Weltner János az egészségügy állapotáról írt: várólistákról, elavult infrastruktúráról és a mindennapokat bénító hiányokról. Herczog László az idősek elszegényedéséről beszélt, Meleg Sándor pedig a szociálpolitika beszűkülését elemezte.
Mindannyiuk szavaiból kirajzolódik az a közös tapasztalat, hogy a gazdasági, egészségügyi és társadalmi folyamatok nem külön-külön, hanem összefonódva mutatják meg a zsákutcát. Ezért is tartom fontosnak, hogy kiegészítsem a képet: mi történik a társadalom peremén élőkkel, a gyerekekkel, az idősekkel, a fogyatékossággal élőkkel, a hajléktalanokkal és a dolgozói szegényekkel?
A GAZDASÁGI ZSÁKUTCA TÁRSADALMI ÁRA. A kormányzat az elmúlt tizenöt évben a rövid távú növekedési mutatók erőltetésére építette politikáját. Beruházások mindenáron, alacsony bérszintre alapozott munkahelyek, versenyképességi retorika. Mindez azonban nem párosult társadalompolitikai szempontokkal, és méltányosság, egyenlő hozzáférés, társadalmi mobilitás nélkül a gazdasági zsákutca társadalmi zsákutcává vált.
Magyarország Gini-mutatója - amely az egyenlőtlenséget méri - 2023-ban 29 volt, ami önmagában nem kiugró, de a tendencia 2010 óta egyértelműen növekvő. A különbségek nőnek, a középrétegek szűkülnek. A 2021 és 2023 közötti infláció 35 százalékkal emelte az árakat, a reáljövedelmek pedig csökkentek – leginkább a kis keresetű családok körében. 2017-ben minden tizedik dolgozó a „working poor” kategóriába tartozott, és a helyzet azóta tovább romlott. A társadalmi mobilitás is gyengül: egy kelet-magyarországi faluban született gyerek esélyei össze sem vethetők egy fővárosi kortársáéval.
AZ EGÉSZSÉGÜGY VÁLSÁGA. Talán az egészségügy helyzete mutatja meg a legközvetlenebbül, mit jelent a mindennapokban a rendszer működésképtelensége. 2024 végén több mint 33 ezer beteg szerepelt valamilyen várólistán, nem ritkán háromszáz napot is meghaladó várakozással. A kórházak többsége hatvanévesnél idősebb épületben működik, miközben a GDP-arányos kiadások alig 6,8 százalékot tesznek ki, szemben az uniós közel tízzel.
Mindezt súlyosbítja a személyzethiány: százával maradnak betöltetlenül például a háziorvosi praxisok. A legszegényebb térségekben élők számára sokszor elérhetetlenné válik az egészségügyi ellátás. Nem véletlen, hogy a legalacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező férfiak várható élettartama tizenkét évvel rövidebb, mint a diplomásoké.
A SZOCIÁLIS BIZTONSÁG LEÉPÜLÉSE. A szociális ellátórendszer fokozatosan elsorvadt. A rendszeres segélyek és lakhatási támogatások megszűntek, helyüket a közmunka vette át, amely nem jelent valódi kitörési lehetőséget. Az önkormányzatok forrásait központosították, így épp ott nincsen mozgástér, ahol a legnagyobb szükség lenne helyi válaszokra.
Meleg Sándor találóan írta: „A gondoskodás közpolitikai jelentése beszűkült: mára a költségvetési fenntarthatóság szempontjai írják felül a társadalmi szükségleteket. A szociálpolitika nem partnerként, hanem korlátozandó költségvetési tételként jelenik meg.” Ez a szemlélet vezetett oda, hogy a gondoskodás terhe egyre inkább az egyénekre és a családokra hárul – sokszor akkor is, ha sem anyagi, sem fizikai erőforrásaik nincsenek.
A VESZTESEK ARCA. A válság legnagyobb vesztesei a legsebezhetőbbek.
A gyerekek: 2021 végén több mint 110 ezer gyereket tartottak nyilván veszélyeztetettként, és 2023-ban minden negyedik fiatal a szegénység vagy kirekesztettség kockázatával élt.
Az idősek: a szociális szolgáltatások szűkülnek, a bentlakásos férőhelyek száma alig bővül, a gondozói munka megbecsültsége alacsony. Herczog László is figyelmeztetett: egyre több idős ember él a szegénység küszöbén.
A fogyatékossággal élők: kevés a támogatott lakhatás, lassú az akadálymentesítés, sokan maradnak intézményi környezetben, közösségi integráció nélkül.
A hajléktalanok: a kriminalizálás az utóbbi évek legsúlyosabb hibája, miközben strukturális lakhatási megoldások nem születtek.
A dolgozói szegények: a minimálbér nettó értéke 2023-ban sem érte el a létminimumot. Vagyis sokak számára a teljes munkaidős, legális munka sem véd a szegénységtől.
VAN-E KIÚT A ZSÁKUTCÁBÓL? A zsákutca nem végállomás, ha van bátorság a fordulathoz. Ehhez azonban újra kell értelmezni az állam szerepét. A szociálpolitika nem teher, hanem befektetés. Progresszív adórendszerre, inflációkövető támogatásokra, a minimálbér létminimumot garantáló szintjére van szükség. Ugyanígy elengedhetetlen a szociális szolgáltatások bővítése, a gondozói munka megbecsülése és az önkormányzati autonómia helyreállítása.
A társadalmi mobilitás alapjai – az oktatás, az egészségügy, a lakhatás – nélkül nincs előrelépés. Ha a társadalom nem kap esélyt, hogy önmagát újratermelje, akkor a gazdaság sem tud fenntarthatóan fejlődni.
A 2020-as évek második felének kulcskérdése az lesz: társadalom marad-e a társadalom? A számok mögött emberi sorsok húzódnak, és sem egy felelős kormány, sem egy felelős közvélemény számára nem lehet közömbös, hogy ezek hogyan alakulnak.
A szociálpolitika, a társadalmi biztonság és a jóléti intézmények nem kiadási tételt jelentenek, hanem az alapot, amely nélkül nincs társadalmi kohézió, nincs jövő – és nincs valódi fejlődés sem.
A jelenlegi kormányzati politika gyakran hivatkozik azokra a kedvezményekre, amelyek egyes társadalmi csoportokat támogatnak: ilyen a 25 év alattiak személyi jövedelemadó-mentessége, a többgyermekes nők életük végéig tartó adómentessége, a 3 százalékos fix kamatozású lakáshitel vagy a „munkáshitelként” emlegetett, alacsony kamatozású konstrukciók. E lépések első ránézésre könnyebbséget jelenthetnek az érintetteknek, azonban nem pótolják a jóléti rendszer strukturális hiányait.
Ezek a célzott kedvezmények szűk csoportokra szabottak, jellemzően a középosztályt célozzák meg, és sokszor politikai lojalitás- vagy családmodell-alapú kiválasztás mentén működnek. Nem univerzálisak, nem épülnek intézményi garanciákra, és nem hozzák közelebb a társadalom peremén élőket a biztonsághoz vagy az esélyegyenlőséghez. Hiányzik mögülük a szolidaritás elvű újraelosztás, amely mindenkit megillet – nem csak azokat, akik megfelelnek az éppen aktuális kormányzati preferenciáknak.
A valódi kiút a rendszeres, átlátható, méltányos és jogilag garantált szociálpolitikai intézményrendszer helyreállítása lehet – amely nem kampányígéretekre, hanem társadalmi szükségletekre épül.
A szerző szociológus, a NYUSZET Tanácsadó Testület tagja.