Minden erővel próbálja elkerülni a Fidesz, hogy a 2026-os választás Orbán Viktorról szóló népszavazás legyen (aminek az egyik legkézenfekvőbb módja, ha összekötik a voksolást valami absztrakt ideológiai témáról szóló tényleges népszavazással, ugyanúgy, mint 22-ben – emlékezzünk majd erre annak idején, ha esetleg valóban így történik). Tény hogy Orbán a jelen állás szerint nem jönne ki jól egy menjen/maradjon típusú kérdésfelvetésből - de hogy jó irány-e, ha a kormányoldal kampánygurujai jövőre inkább az EU-tagság pártolói és ellenzői között húzzák meg a mesterséges választóvonalat, az még ebben a helyzetben sem tűnik egyértelműnek.
A pártközlöny, az egykori újságnevét nosztalgiából megőrző Magyar Nemzet mindenesetre már hozzákezdett a demarkációs árok kiásásához. Fricz Tamás (kapásból nem volt egyértelmű, hogy miért is mérvadó az ő véleménye az európai integráció jövője kapcsán, de utánanéztünk; a kormánypárt udvari politológus-filozófusa ő, szorgos közpénzpusztító, aki mindig, mindenről azt gondolja, amit a Párt szerint épp gondolni kell) nem köntörfalazott: „Én nem vagyok politikus, ezért nyugodtan kimondhatom azt, amit diplomáciai szempontból nem lehetne, s amit a címben már jeleztem: az uniót be kell szántani és be kell hinteni sóval”. Ez tehát a direktíva, a csatlakozó másik írás szerint pedig – amely a kulcsüzenetet beilleszti az aktuális pártkampány-tematikába – a Fideszt változatlanul tetemes előnnyel előző Tisza párt a beszántandó-besózandó brüsszeli birodalom szálláscsinálója.
Elegánsan túllépve azon, hogy azokban a napokban, amikor a szuverenista Orbán-kormány külügyminisztere épp a világ legsúlyosabb diktátor arcaival, egyebek mellett az egykori kelet-európai érdekszférára új igényt bejelentő Putyinnal parádézik Pekingben, ez a szálláscsinálós szöveg mennyire hangzik meggyőzően, érdemes néhány adatot rögzíteni, megelőzendő az indulat-szülte reakciókat. Egy friss Eurobarométer-kutatás szerint a magyarok 82 százaléka helyesli, ha az EU csak akkor ad pénzt Magyarországnak, ha a mindenkori magyar vezetés betartja a jogállamisági előírásokat (leegyszerűsítve: ha a jog, beleértve az uniós szabályokat is, a politikusokra is vonatkozik). A 82 százalék lényegesen nagyobb sokaság, mint amennyien bármely választáson valaha a Fideszre szavaztak: lehet mélyíteni ezt az árkot, de az a helyzet, hogy azon a térfélen, ahol a NER álldogál, elég kevesen lesznek. Ráadásul ennél is többen, 88 százaléknyian gondolják azt, hogy az Uniót alkotó tagállamoknak egységesebben kellene fellépniük a globális kihívásokkal szemben – ami éppen az ellenkezője annak, amit Orbán Viktor irányításával a magyar külpolitika az elmúlt esztendőkben művelt.
Az az igazság, hogy az Európai Unióban és annak intézményeiben másfél évtizednyi szakadatlan hergelés ellenére (a jegyzőkönyv kedvéért: akkor és azért kezdődött, amikor és amiért a Bizottság nem engedélyezte, hogy Orbánék a költségvetési hiány elengedése árán vásároljanak maguknak egy kis pótlólagos népszerűséget a kormányra kerülés után) még mindig sokkal több honfitársunk bízik, mint a Fidesz-kormányokban bármikor. Hogy ezek után hány embert rettent el a kormányváltás lehetőségétől, ha kiderülne – azért a feltételes mód, mert eddig még nem derült ki – hogy az a politikai tömb, amelynek a jelen hatalom leváltására tényleges esélye van, nagyjából ugyanúgy vélekedik a követendő uniós politika fő kontúrjairól, mint a magyarok 82-88 százaléka, az maradjon meg költői kérdésnek; még csak megsaccolni sem szeretnénk. Szorítkozzunk inkább a tényekre: a „Brüsszel” elleni szabadságharc – a tényleges ráfordításokat és a következményeket tekintve is egyértelműen az orbáni uralom legköltségesebb, a külkapcsolatainkat évtizedekre megmérgező projektje az elmúlt 15 évben – nem bukott ugyan el, de egyelőre nem is az ellenzéket zilálta szét, hanem valamilyen mértékben inkább magát az EU-t. Persze simán lehet az is, hogy (mondjuk orosz és/vagy kínai sugallatra) az elmúlt években már az utóbbi volt a valódi cél – csak akkor egy kicsivel halkabban kellene talán szálláscsinálózni.