Már akkor is eléggé utáltam ezt a darabot, amikor Eszenyi Enikő, miután igazgató lett, a Vígszínházban megrendezte. Az előadásban sok mindent szerettem, de Tracy Letts szövegét sokszor nehezen viseltem. Hibridnek tűnik. Olyan mint egy Eugene O'Neill darab, mondjuk az Utazás az éjszakába, és valami szappanopera keveréke. Komoly dolgok vannak benne felhígítva, mint amikor a nemes bort felvizezik. Lidérces családi dráma tereferébe oltva. Miközben minden szereplő totálisan taccsra kerül, többen könnyed poénokat mondanak. No jó, persze egy kis fekete humorral fűszerezve, bölcsességeknek mutatkozni akaró közhelyekkel. Ez egy ideje amúgy is módi, a bulvárkomédiák is gyakran mélységet imitálnak, el akarják hitetni, hogy a lélek lidérces bugyraiban járnak, de általában csak a felszínt karistolják. Vagyis hazudni próbálnak, méghozzá jelentős sikerrel.
Az Augusztus Oklahomábant jegyző Tracy Letts is ügyes író, megértette a kor szavát, minden bizonnyal olvasott Edward Albeet ugyanúgy, mint Neil Simont, és bámult tévésorozatokat. Tehetségesen összegyúrta őket. Vigyázott, hogy amit létrehoz, nagyon azért ne ülje meg a gyomrot, de adrenalinszint-növelően bizsergető legyen. Jól játszható, hatásos szerepeket írt.
Érdekesség, hogy Eszenyi, mielőtt megrendezte, a Pesti Színházban színpadra állította David Eldridge Az ünnep című drámáját, aminek tematikája hasonló, ugyancsak egy család tagjai esnek egymásnak, miközben szintén sötét titkok, bűnök, iszonytató elhallgatások is napvilágra kerülnek. De ebben az esetben pokoli mélységekbe ásva, a lélek legmélyebb bugyraiba is behatolva, a sebeket iszonytató fájdalommal feltépve. Ez tényleg lúdbőröztető. Az Augusztus Oklahomában csak könnyű sérüléseket okoz a nézőknek, ha okoz egyáltalán.
Alföldi Róbert azért némiképp elmélyítette Biró Bence dramaturg, és a színészek közreműködésével. Inkább érzem azt, hogy vérre megy a játék, mint a Vígszínházban, ahol azért Pap Vera nagy alakítása igencsak hideglelős volt. Az első félóra főleg bemelegítés, megismerjük a szereplőket, feltérképezhetjük, ki kicsoda. Sok lacafacázás nincs, a családfő, Beverly Weston, Szabó Tibor megszemélyesítésében, rögtön bevezetőül elmondja, hogy a felesége totálisan gyógyszerfüggő, ő pedig akut alkoholista. Majd hamarosan azt a szívességet is megteszi, hogy öngyilkos lesz, így azon nyomban belecsaphatunk a lecsóba, az emiatt összegyűlő család tagjai elkezdhetik „marcangolni” egymást. Különösebben lélekfejlődéssel, ok-okozati viszonnyal nem kell fáradni. A figuráknak megvannak a jól körülhatárolható körvonalaik, mint a szappanoperákban, nem okoz hatalmas fejtörést, hogy ki milyen karakter.
Remekül működik a jól megszerkesztett színpadi gépezet. A társulat, elsőrangú összmunkával, már-már embereket formál a némiképp képregényszerű figurákból. Feszültsége van az egymásnak való beolvasásoknak, sértődéseknek, szinte menetrendszerű kiborulásoknak, meglepődéseknek, haragszomrádoknak. Ahol kell, magabiztosan csattannak a gunyoros, gyakran akár kárörvendő poénok.
A temetés utáni halotti tor, amelyen végképp elszabadulnak az indulatok, bizonyos mértékig mintha az utolsó vacsorára is hasonlítana, ahol már minden mindegy, hiszen hamarosan úgyis itt a vég. Három lánya van a megboldogult apának, és a Kiss Mari által bravúrosan adott, élőhalottként ittrekedt anyának. Ahányan vannak, annyifelé húznak, miközben időnként azért megpróbálnak összetartani, de hát nem és nem megy. Nagy Cili, Bálint Éva, Nagy-Bakonyi Boglárka eljátsszák, hogy számtalan nyűgük és bajuk van. A halotti tor, illetve három nappal később egy „össznépi” étkezés remek alkalom arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét, takargatni próbált énjét. Óvatlanul is kikotyogott mondatok lepleznek le elhallgatott dolgokat. Igencsak árulkodóvá válnak az arckifejezések, éppúgy, mint az elszabaduló gesztusok.
Szeretetvágy van, de szeretet kevésbé. A rémült egymásba kapaszkodások nem feltétlenül a valódi kötődés jelei, hanem menekülési kísérletek a társas magányból. A szanaszét szakadozott családi kötelékek ugyanis nem jelentenek lélekmelegítő szeretetet, igazi kapaszkodót. Mintha fogytán lenne a levegő. Mintha olyanok lennének a család tagjai, mint a partra vetett halak, akik riadalmukban nem tudnak mihez kezdeni. Az augusztusi forróságban lefagynak, megmerevednek, vagy éppen ellenkezőleg, hiperaktívvá válnak, hajba kapnak, nagy hangon veszekszenek, még egymásnak is ugranak. A vesztüket érzik, és ez valamennyire be is következik. Nincs aki igazán győztesként hagyná el a „pályát”. Szanaszét hullnak a remények, a kapcsolatok, az egzisztenciák. A családfő hirtelen jött halála és az arra adott reakciók lakmuszpapírként mutatják meg az összesereglettek valódi énjét. Kibuknak a hazugságaik. Lehull róluk a társadalmi álarc, és ott állnak egymás előtt, meg persze előttünk, pőrén. És ebben a produkcióban bizony annyira pőrén, hogy azt kell mondanom, a színészek, Alföldi irányításával „túlugorják” a darabot, többet hoznak ki belőle, mint ami benne van.
A Tihanyi Ildi által tervezett zegzugos házban, aminek előterében egy nagy nappalit, a hátterében pedig konyhát látunk, gyűlik össze három korosztály. Nemigen értik a másik szavát, tán olykor a magukét sem, elbeszélnek egymás mellett, ahogy Csehov tragikomikus darabjaiban teszik a szereplők. A szintén Tihanyi által tervezett ruháik mind viseletesebben állnak rajtuk, ahogyan ők maguk is egyre megviseltebbek lesznek. Domokos Zsolt, Mari Dorottya, Orosz Róbert, Csonka Szilvia, Szerémi Zoltán, Gyula-Zékány István eljátsszák a felfokozott hangulatot, megmutatják a kielégítetlen vágyaiktól csaknem fuldokló, levegő után kapkodó, bajaikért másokat okoló, a sorsukon alig-alig változtatni tudó emberek groteszkbe hajló, ezért nevetségessé is váló gyötrődéseit. Johhna, az indián cselédlány együttérző kívülálló, mindent látó, és tán mindent is értő, alig beszélő, de a mimikájával, a segítőkész gesztusaival sokat mondó, házi mindenes, Herman Flóra nagyszerű alakításában. Kelemen Zoltán seriffként kívülről érkezik a családba, de hamarosan kiderül, hogy neki is jócskán vannak kötődései ide. Egykori szerelme számára tán tud „mentőangyalként” szolgálni.
Páran maradnak a mérgező levegőjű házban, a többség menekülésszerűen szerteszéled. De valószínűleg hiába rohannak el, az a levegő, amit beszívtak, tovább mérgezi őket.
