A szám akkor már több mint húsz esztendős volt, de az 1985. július 13-án tartott Live Aid-koncertre felmelegítette David Bowie és Mick Jagger. A klipet a jótékonysági rendezvényen kétszer is levetítették, a Rolling Stones frontembere pedig azt mondta: „Annyira jól szórakoztunk a felvételek alatt, hogy mind a dalt, mind a videót egy nap alatt készítettük el. Élveztük a zenét, igyekeztünk egymás mozdulatait utánozni, jókat nevettünk. Csak az a kár, hogy több ilyen közös munkánk nem volt Daviddel.” A hatásra jellemző: a napokban – augusztus 29-én, a kislemez megjelenésének negyvenedik évfordulóján – újra kiadták a Bowie-, Jagger-féle változatot bakeliten.
A dalt eredetileg a Martha és a Vandellas elnevezésű detroiti lánycsapat prezentálta 1964-ben. A számot Marvin Gaye, Mickey Stevenson és Ivy Jo Hunter írta, s mindhárom szerző közreműködött a stúdiófelvételen. Jól komponáltak, énekeltek, zenéltek valamennyien, mert a nóta a második helyig jutott az amerikai listán, csak Manfred Mann szintén örökzöld Do Wah Diddy Diddy-jét nem sikerült megelőznie.
Ám a Motown kiadó védjegyévé vált a darab, amelyet Nagy-Britanniában 1969-ben is megjelentettek, s akkor a negyedik helyre került a lajstromban. (Elsőre csak a 28. helyig jutott.) Közben feldolgozta 1965-ben a Kinks, 1966-ban a Grateful Dead, valamint a Mamas & Papas. Az utóbbi formáció az utolsó fellépő volt az 1967. június 16–18. között rendezett Monterey fesztiválon, s a Dancing in the Streettel zárta a nagy bulit (a hippik himnuszává lett San Francisco szerzője-előadója, Scott McKenzie közreműködésével). Majd augusztus 18-án a Hollywood Bowlban adta utolsó nyilvános koncertjét; előzenekaraként (!) a Jimi Hendrix Experience mennydörgött.
A Dancing in the Street másképpen is felkavart. Mivel 1964-ben látott napvilágot, megannyi afroamerikai úgy értelmezte: a szám nem is különösebben rejtett felhívás tüntetésre a dal szövegében szereplő városok – Baltimore, Chicago, Detroit, New Orleans, New York, Philadelphia, Washington – utcáin. Ennek nyomán valamennyi érintett településen zavargások törtek ki.
Martha Reeves, az 1957-ben alakult Vandellas szólistája sok mindent gondolt volna néhány évvel korábban, csak azt nem, hogy milliók kerülnek a hatása alá. Titkárnő volt a Motownnál, és feladatai közé tartozott új dalok magnóra éneklése, hogy a vokalisták a szalagról könnyebben megtanulhassák a szöveget. Ám egyszer valamelyik címzett nem jött el, így beugorhatott háttérénekesnek, és olyannyira lenyűgözte a Motown vezetőit, hogy sztárt kreáltak belőle.
A Billboard magazin évtizedekkel később nem a dekádokon át visszhangzó Dancing in the Streetet jegyezte a Martha és a Vandellas legjobb számaként: azt csupán a 29., míg a Heat Wave-et a 12. helyre tette a lánycsoportok dalainak örök listáján. Persze a 29. hellyel sem kell szégyenkezni olyan mezőnyben, amelyben a Beatles-kincstárban is szereplő Please Mr. Postman a Marvelettestől a 22., a One Fine Day a Chiffonstól a 27.
A Top Ten így festett: 1. Be My Baby (Ronettes, 1963), 2. Creep (TLC, 1994), 3. Will You Love Me? (Shirelles, 1961), 4. Where Did Our Love Go (Supremes, 1964), 5. Wannabe (Spice Girls, 1996), 6. My Lovin’ (En Vogue, 1992), 7. Say My Name (Destiny’s Child, 1999), 8. And Then He Kissed Me (Crystals, 1963), 9. Leader of the Pack (Shangri-las, 1964), 10. Best of My Love (Emotions, 1977).
A Billboardnál maradva: amikor Bowie és Jagger Nagy-Britanniában az élre repítette a Dancing in the Streetet, Amerikában – a rockzene történetében először – három filmdal állt a lista első három helyén. Vezetett a St. Elmo's Fire, a hasonló című mozi betétdala John Parr előadásában; második volt a The Power of Love Huey Lewistól és a Newstól (Vissza a jövőbe); harmadik a We Don't Need Another Hero Tina Turnertől (Mad Max 3.).
Amúgy a Dancing in the Street legújabb kiadásának is lehetne a jelmondata, hogy vissza a jövőbe.
