Idős néni zavartan áll a kerti kapunál. Építünk egy teraszt, Michael számol, én fúrok, Pavel a deszkákat szabja, amikor felfigyelünk a madárcsontú asszony köhécselésére. Zavartan egy papírt ad át a főnökömnek, és arra kéri, segítsen már. A papíron egy szám, amit fel kellene hívni. Azonnal hozzáteszi, demenciája van, és a fiát kellene hívni, mert elvesztette a fonalat, nem igazán érti, mi van körülötte, de majd a fia jön, és helyrerakja a dolgokat.
A főnököm feláll, elveszi a papírt, és tárcsáz. A hölgy fia elmondja nekünk, hogy a néni telefonja rossz, de mondjuk meg neki, öt után, ha befejezte a melót, jön azonnal. A néni hálásan megköszöni a segítséget, visszakérdez, hogy ugye jó számot adott meg?! Megnyugtatjuk, hogy igen. Amikor becsoszog a szomszédos házikó ajtaján, egy szót sem szól senki, csendben vagyunk, nem kommentálunk. Nézünk előre.
Mondom Pavelnek, apám egyik mondása, hogy a demencia a sors segítsége, hogy ne lássuk leromlani azt a csodás, egykor erős, friss testet, amiben korábban megszállt a lélek.
Pavel nagyot sóhajt, elnyom egy valamilyen dörmögést, arrébb megy. Csendben vagyunk.
Pár hónapja, egy idős hölgynél építettünk hátsó palánkkerítést. Érdekes egy kert volt, egy több száz éves korhadt fatörzs állt hátul, valami vihar kidöntötte a faóriást. Azonban a korhadt alsó része a földben maradt, és belőle hajtások törtek az égnek, nagyszámú és egészséges hajtások! Olyan volt, mint egy öreg arc, egy vásott fog. Akkora odú volt benne, hogy amikor beleültem, körbefogott és mivel nem élt benne darázskolónia, kedvtelve töltöttem benne az időt, amikor pihentem. A ház gazdája is hasonló volt. Nagyon öreg, reszketeg anyóka, biztos volt vagy 90 éves, de lehet idősebb is, nem lehetett több harminc kilónál. Nem igen jött ki, csak a ház mögötti kis üvegházba battyogott ki a járókerettel és dugta be nekünk a hosszabbító csatlakozását, amellyel a gépeinket üzemeltettük.
Első nap nem is maradt otthon. Valami kisbusz jött érte, olyan szociális ellátó szolgálat, amely összegyűjti az idős, vagy mozgáskorlátozott embereket, és elviszi őket klubokba, kórházba, bárhová.
Az idős nénit elvitték reggel és aztán kora délután tért haza, egy egyenruhás ember betámogatta és elhajtottak.
Második nap barátságosan bekiabáltunk az ajtón, hogy jöttünk. Anyóka benn tipegett, integetett a járókeret mögül. Mi megfogtuk a munka végét, hordtam ki a kivágott facsonkokat, zöldhulladékot az utánfutóra, néha benéztem a nyitva hagyott ajtón és láttam, hogy a néni ott ül egy széken, nagyon szépen kifestve, felöltözve. Kiszólt, hogy jönnek érte, megint megy a klubba. Igazgatta a kis fehér gallérját, szinte éreztem a szappan illatát, frissen berakott haja őszen világított, csakúgy, mint fekete lakkcipője. Erős kontrasztja az én koszos öltözetemnek és forgács szórta hajamnak.
Eltelt pár óra, a palánk épült a nagy öreg fa mögött. Ahogy egyszer csak benéztem teljesen véletlenül az ajtón, meglepve konstatáltam, hogy a néni még mindig ott ül.
Kérdeztem tőle, hogy minden rendben van?
Egyértelmű volt, hogy a nénike eltévesztette a napot, talán hetente csak egyszer viszik el a klubba, és azzal számolt, hogy ma is utazik. Lehet, minden nap itt ül? – döbbentem meg.
– Csókolom, segíthetek?
– Nem is értem mi van, úgy volt, hogy megyek a klubba a többiekkel… Talán csak nem felejtettek el?
Úgy kukucskált ki az ajtón, annak résén, mint egy kis pocok, vagy mókus. Kis kétségbeesést láttam a szemében, hogy lehet, hogy őt most elfelejtették? Nekem egyértelmű volt a szituáció, de én annyira megsajnáltam ezt a szegény lelket, hogy azóta is rendszeresen eszembe villan ez a kép.
Hányan jutunk majd erre a sorsra? Riadtan nézni ki a résen, hogy jön e valaki? Beteszi e a konyha ajtót!? Jön-e valaki, a régiek közül, de már senki nincs meg a régiek közül. Már most is, hogy ezt írom, végeláthatatlanul kígyóznak a sorok, akikkel már sosem válthatok szót, mert elmentek.
Azt hiszem, ennél rettenetesebb dolgot el sem tudok képzelni, hogy mindenki eltűnik köröttem, kacattá válok, öreg csonttá, akitől már senki nem akar semmit.
Ahogy kopogatunk, a társaságunk, a testünk, az időnk, humorunk, vicceink, egyre kevésbé kellenek majd valakinek, a végén ott nézünk csak az ajtóban. A szociális szolgálat még elvisz egyszer a héten, de ahogy a korfa öregszik, erre sem lesz ideje és pénze a társadalomnak. Japánban sok öreget úgy találnak meg, hogy évek óta halottak a lakásukban, ilyen nagy ott a magány.
Felnémeten, Ilonka nénivel ültünk az utcán, a szomszéd nénivel, volt vagy kilencven éves. Néztük az utcát, ültünk a padon. Ilonka, minden nap kiült a lócára, ahogy egykoron mindenki kint ült, főként az idősek, szót váltani az arra haladókkal. Ez volt a korabeli internet és telefon. Ilonka már szinte csak magában ült, máshol már a lóca sem volt a házak előtt. Gyors kocsik, ötvennel, hatvannal száguldottak el, már alig sétált valaki, s aki sétált is, mindig rohant, nem volt ideje leülni egy pár percre. Ültem Ilonka néni mellett, pedig rohanni akartam, valami fontos dolgom volt, de kényszerítettem magam, hogy üljek, néztük a szilvafát. Ilonka elnézett messze és mesélt, dünnyögve, mintegy magának, de egyben nekem is.
– Rígebben, ha elnéztél Valérkám, fehér volt az ucca, a sok liba meg kacsa, hallod, fehér volt a főd. Fődút volt, a mentő is, mikor jött az uramért, három utcával feljebb állt meg, olyan sár volt, patak folyt az utca közepén, amit aztán kivezettek lejjebb. Ott fenn a dombon vót a gulya, minden este jöttek haza a tehenek. Disznyó, minden háznál. Vót két gulya, annyi jószág vót a faluba, meg egy konda, meg a ménes. Én már 12 évesen szedtem a markot az érseknek. Olyan szép vót, sokat dolgoztunk, aztán nagylány lettem és fenn a csinát útnál, vót a búcsú. Felmentem a többi hajadonnal, legények hoztak nekünk tükrös szívet, Valérkám.
Elnézett valahova, könny csillant a szemében, már nem siettem sehova, meg sem mertem szólalni. Kicsit elmosolyodott, láttam, olyan emberekkel van, akik már régen elmentek.
Láttam a fehér utcát, láttam mindent.
Talán egy háznál volt még 3 tehén, ezen időben, pár háznál lábas jószág, meg disznyó, meg a cigányoknál néha ez, néha az, kupeckedtek a jószágokkal.
Elég sokáig üldögéltünk ott aznap.
Történt egy nap, hogy valamiért összeszólalkoztam a nagyapámmal. Valami triviális dolog lehetett, de gondolom, az eléggé belejátszhatott, hogy piros hajjal jelentem meg az újhelyi ebéden. Nagyapám keményvonalas kommunista volt, megszokta, hogy igaza van, otthon, munkahelyen, sportpályán (röplabdabíró volt), nem feltételezte, hogy az imádott unokájából egyszer pattanásos, antiszociális punk kamasz lesz. A szópárbaj gyors volt, én felpattantam az asztaltól, bevágtam az ajtót és kivonultam a lakásból. Azt hiszem, úgy is mentünk haza Egerbe, hogy nem köszöntem el. Nagyapám mellesleg, elég érdekes személyiség volt. A neki kiutalt belvárosi lakást egy hatgyermekes munkáscsaládnak továbbadta, ő maga maradt a 2 szobás panelban, mert becsületes volt és annak is akart látszani. Azt gondolta, jó kommunista nem nyerészkedik soha, még ingyenkávét sem fogadott el soha sehol, nehogy korrupcióval vádolja valaki...
Azonban, eme vitathatatlan érdeme mellett, igen konok volt és egy másik társadalom nevelte ki. Egyszer álltunk Abonyban a vasútállomáson és a szemközti vágánynál két hippi csókolózott, olyan 1980 körül lehetett. Sziszegve mondta nekem:
– Nézd azokat az állatokat!
Emlékszem a riadalmamra, hogy nem értettem, mi azzal a két emberrel a gond, olyan húszas éveikben lévő, farmerruhás pár volt, hosszú hajjal. Mai napig felzaklat ez a mondat.
Na, kapott nagyapám tizenévvel később rendszerváltást, meg engem, sok volt neki, úgy vélem.
Hazamentünk köszönésem nélkül, és így is maradt a dolog. Éreztem én, mert nagyon szerettem a nagyapámat, később még mélyebb barátságba is keveredtünk, szóval éreztem én, hogy ez nem jó így, de mobil nem volt akkor, vonalason meg nem hívtam a keményvonalast. Vártam, főttem. Főtt ő is.
Mikor hónapok után hazamentünk újra a családdal, félve léptem be a Losárdi utcai lakásba. Nagyapám hatalmas léptekkel közeledett a nagyszobából és körbefont. Nem ölelt, hanem rámszívta magát és reszketett. Öleltem én is és öleltem vissza, szeme könnyben úszott és csak hebegett. És én ott megéreztem, hogy neki nagyobb szüksége van rám, mint nekem őrá. Megindító felfedezés volt, megzavart, elszégyelltem magam és nagyon sokat alakított a gondolkodásomon.
Milyen egyedül lehetett, már akkor. Már nem volt rá szükség a pályán, tanácsnál, munkahelyen, eszméi naftalinszagúak lettek, barátai elhaltak, mivel már nem ivott, megszűnt érdekesnek lenni a Kék Fényben is (kocsma a sarkon).
Nézem a gyerekeimet. Még nagyon fontos vagyok nekik. Kikérik a véleményem, tanácsom, én etetem, én védem meg őket, tagbaszakadt, izmos, két méteres férfi vagyok, feléjük tornyosulok.
Ma, amikor csendben dolgoztunk a két cseh munkatársammal a teraszon a demens néni mellett, azt hiszem, mind a hárman kicsit megijedtünk a jövőtől. Elkezdtünk félni. Bár ezt természetesen egyikünk sem vallotta be.
