Idős néni zavartan áll a kerti kapunál. Építünk egy teraszt, Michael számol, én fúrok, Pavel a deszkákat szabja, amikor felfigyelünk a madárcsontú asszony köhécselésére. Zavartan egy papírt ad át a főnökömnek, és arra kéri, segítsen már. A papíron egy szám, amit fel kellene hívni. Azonnal hozzáteszi, demenciája van, és a fiát kellene hívni, mert elvesztette a fonalat, nem igazán érti, mi van körülötte, de majd a fia jön, és helyrerakja a dolgokat.
A főnököm feláll, elveszi a papírt, és tárcsáz. A hölgy fia elmondja nekünk, hogy a néni telefonja rossz, de mondjuk meg neki, öt után, ha befejezte a melót, jön azonnal. A néni hálásan megköszöni a segítséget, visszakérdez, hogy ugye jó számot adott meg?! Megnyugtatjuk, hogy igen. Amikor becsoszog a szomszédos házikó ajtaján, egy szót sem szól senki, csendben vagyunk, nem kommentálunk. Nézünk előre.
Mondom Pavelnek, apám egyik mondása, hogy a demencia a sors segítsége, hogy ne lássuk leromlani azt a csodás, egykor erős, friss testet, amiben korábban megszállt a lélek.
Pavel nagyot sóhajt, elnyom egy valamilyen dörmögést, arrébb megy. Csendben vagyunk.
Pár hónapja, egy idős hölgynél építettünk hátsó palánkkerítést. Érdekes egy kert volt, egy több száz éves korhadt fatörzs állt hátul, valami vihar kidöntötte a faóriást. Azonban a korhadt alsó része a földben maradt, és belőle hajtások törtek az égnek, nagyszámú és egészséges hajtások! Olyan volt, mint egy öreg arc, egy vásott fog. Akkora odú volt benne, hogy amikor beleültem, körbefogott és mivel nem élt benne darázskolónia, kedvtelve töltöttem benne az időt, amikor pihentem. A ház gazdája is hasonló volt. Nagyon öreg, reszketeg anyóka, biztos volt vagy 90 éves, de lehet idősebb is, nem lehetett több harminc kilónál. Nem igen jött ki, csak a ház mögötti kis üvegházba battyogott ki a járókerettel és dugta be nekünk a hosszabbító csatlakozását, amellyel a gépeinket üzemeltettük.
Első nap nem is maradt otthon. Valami kisbusz jött érte, olyan szociális ellátó szolgálat, amely összegyűjti az idős, vagy mozgáskorlátozott embereket, és elviszi őket klubokba, kórházba, bárhová.
Az idős nénit elvitték reggel és aztán kora délután tért haza, egy egyenruhás ember betámogatta és elhajtottak.
Második nap barátságosan bekiabáltunk az ajtón, hogy jöttünk. Anyóka benn tipegett, integetett a járókeret mögül. Mi megfogtuk a munka végét, hordtam ki a kivágott facsonkokat, zöldhulladékot az utánfutóra, néha benéztem a nyitva hagyott ajtón és láttam, hogy a néni ott ül egy széken, nagyon szépen kifestve, felöltözve. Kiszólt, hogy jönnek érte, megint megy a klubba. Igazgatta a kis fehér gallérját, szinte éreztem a szappan illatát, frissen berakott haja őszen világított, csakúgy, mint fekete lakkcipője. Erős kontrasztja az én koszos öltözetemnek és forgács szórta hajamnak.
Eltelt pár óra, a palánk épült a nagy öreg fa mögött. Ahogy egyszer csak benéztem teljesen véletlenül az ajtón, meglepve konstatáltam, hogy a néni még mindig ott ül.
Kérdeztem tőle, hogy minden rendben van?
Egyértelmű volt, hogy a nénike eltévesztette a napot, talán hetente csak egyszer viszik el a klubba, és azzal számolt, hogy ma is utazik. Lehet, minden nap itt ül? – döbbentem meg.
– Csókolom, segíthetek?
– Nem is értem mi van, úgy volt, hogy megyek a klubba a többiekkel… Talán csak nem felejtettek el?
Úgy kukucskált ki az ajtón, annak résén, mint egy kis pocok, vagy mókus. Kis kétségbeesést láttam a szemében, hogy lehet, hogy őt most elfelejtették? Nekem egyértelmű volt a szituáció, de én annyira megsajnáltam ezt a szegény lelket, hogy azóta is rendszeresen eszembe villan ez a kép.
Hányan jutunk majd erre a sorsra? Riadtan nézni ki a résen, hogy jön e valaki? Beteszi e a konyha ajtót!? Jön-e valaki, a régiek közül, de már senki nincs meg a régiek közül. Már most is, hogy ezt írom, végeláthatatlanul kígyóznak a sorok, akikkel már sosem válthatok szót, mert elmentek.
Azt hiszem, ennél rettenetesebb dolgot el sem tudok képzelni, hogy mindenki eltűnik köröttem, kacattá válok, öreg csonttá, akitől már senki nem akar semmit.
