Angliában már meg sem lepődünk azon, ha több tíz millió euróért cserélnek klubot futballisták, de különösen azon sem ráncoljuk a szemöldökünket, hogy a Liverpool Florian Wirtz után Alexander Isakért is bankot robbantott, és a nyár során közel 500 millió eurót költött el. Pedig a svéd támadóért kifizetett, brit rekordnak számító 144 millió euró csupán egymillióval marad el a komplett magyar élvonalban szereplő 351 futballista értékétől.
Persze a Premier League egy olyan globális termék, amely televíziós jogdíjakból, szponzorpénzekből, jegyeladásból és merchandisingből évről évre fontmilliárdokat termel. A klubok – amelyek a világ minden pontján rajongótábort építettek – pedig ehhez mérten költekeznek.
Az elmúlt években hatalmasra nyílt az olló az angol és más topligák financiális képessége között, Olaszország a korosodó (ex)klasszisok gyűjtőhelyévé vált, de már egy Bayern München vagy Barcelona sem nagyon találja a megoldást a lemaradása csökkentésére. Az európai viszonylatban középtájt elhelyezkedő Magyarországon végre felismerték, hogy hiába ömlik rengeteg állami pénz a honi futballba, valami nagyon nincs rendben. Erre reagálva kitalálták, a további százmilliókért cserébe öt magyar játékost kell szerepeltetni.
Liverpoolban más megfontolásból, „csupán” a kiváló teljesítményük okán küldik pályára Szoboszlai Dominiket és Kerkez Milost, akik ugyanakkor nem a hazai rendszer termékei. Előbbi édesapja kezei közül került ki tinédzserként Ausztriába, utóbbi pedig onnan érkezve 16 NB II-es mérkőzés után már ismét a hanyatló Nyugat irányába indult.
Az angol és a magyar modell között akkora a távolság, mint London és Makó között: a szigetországban a futball iparág, a gazdaság egyik húzóágazata, amely saját lábán áll, Magyarországon pedig inkább politikai és nemzetstratégiai projekt. Egy biztos: amíg Angliában egyetlen játékos árából teljes bajnokságokat lehetne működtetni, addig nálunk a futball jövője továbbra is az állami támogatásokon múlik.