Lehet-e jó filmet készíteni Vlagyimir Putyinról? Dokumentumfilmet egészen biztosan – több ilyet láttunk –, de a fikciós játékfilm sokkal komplikáltabb műfaj, mivel egyszerűen nem tud érdekesebb vagy elrettentőbb lenni a valóságnál. Egyszóval a lehetetlen misszióra vállalkozott a magyar származású francia rendező, Olivier Assayas, aki ugyan meglepően felkészült a feladatra, de ahogy a filmben szereplő fiktív karakter mondja az amerikai történész-kutatónak: megértett valamit, de az borzasztóan kevés. A Giuliano da Empoli 2022-ben megjelent, azonos című bestselleréből adaptált A Kreml varázslója fiktív beszámoló Putyin hatalomra jutásáról a posztszovjet káosz közepette, valamint a bábjátékos művész-értelmiségi Vadim Baranovval (Paul Dano) való kapcsolatáról, aki mindent elintéz a rendszernek. Bár ez utóbbi nem valós személy, Vlagyiszlav Szurkov, a valós életben is megfordult »problémamegoldó« ihlette, akinek kulcsszerepet tulajdonítanak Putyin személyiségének és tekintélyelvű vezetési stílusának kialakításában. Egyszóval, vakmerők vagyunk is, meg nem is.
A film tulajdonképpen egy interjú-mozi és egy ismeretterjesztő történelemlecke, melyet egy Rowland nevű amerikai kutató narrár, eki egy moszkvai utazása során megkapja azt, amiről a világ összes újságírója álmodna: Putyin első embere kipakol és elmagyaráz mindent attól az állítástól kezdve, hogy miért Sztálin a legnépszerűbb politikus az oroszok körében és hogy az egykori titkosrendőr Putyin miért motiválja magát azzal, hogy visszaállítsa a régi cári büszkeséget. A több mint kettő és fél órás filmben a sztoikus archetípust alakító Paul Dano a bölcsesség netovábbjaként adja vissza a kilencvenes évektől a legfontosabb eseményeket. Rowland szavain keresztül Assayas felteszi a megfelelő kérdéseket, ám válaszokat nem ad Dano figuráján kesztül, aki ugyan nagyon sokat fecseg, de az érzékeny pontokon rendre elhallgat. Így a film nem lesz más, mint egy eljátszott végtelen hosszú híradómozi, de ez nem feltétlenül baj, mert a dokumentálás valóban fontos. A rend kedvéért érdemes azt is elismerni, hogy Jude Law nagyon szórakoztató módon alakítja Putyint, mintha csak Bödőcs Tibor Orbán-karikatúráit vette volna alapul. A mű egyébként a Krím elfoglalásáig tárgyalja az eseményeket, nyilván a jelenleg is zajló orosz–ukrán konfliktus nem fikcionalizálható hitelesen. Az, hogy Assayas és a varázslata mennyire működik, illetve hogy miért nem mély, azt maga Law magyarázta el indirekt módon a sajtótájékoztatón, miközben arra a kérdésre válaszolt, hogy nem voltak-e kétségei amiatt, hogy el kell-e játszania a még aktív diktátort.
Remélem, nem naivan, de nem féltem a következményektől. Assayas és a forgatókönyv kezei között biztos voltam benne, hogy ezt a történet intelligensen, árnyaltan és átgondoltan tudjuk elmesélni. Nem a vita kedvéért kerestük a vitát. Ez egy karakter egy szélesebb történetben. Nem próbáltunk senkiről semmit sem meghatározni – húzta alá a filmcsillag. Azt már Assayas tette hozzá:
– A film nagyrészt arról szól, hogyan alakult ki a modern politika. Ennek a világot átölelő gonoszságnak a nagy része Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével Oroszországban jött létre. Fontos beszélni arról, hogy mi lett a politikából, és arról a félelmetes és veszélyes helyzetről, amelyben mindannyian úgy érezzük, hogy vagyunk. Ez sok autoriter vezetőre vonatkozik, sajnos többen vannak.
A politikával és a lehetséges világvégével kecsegtet az Oscar-díjas Kathryn Bigelow A House of Dynamite című thrillerében, mely azzal a szituációval játszik el, hogy mi történik akkor, ha egy nukleáris rakéta kilőnek „keleten” és az Egyesült Államok védelmi rendszerén átcsúszik. A drámai huszonöt perc eseményeit több szemszögből is újramondja Bigelow és ez a dramaturgiai és montázs-technika adja meg azt a tempót, ahogyan egy ilyen sztorit el lehet mesélni úgy, hogy megélhető legyen – ebben pedig a remekül megírt és eljátszott karakterek is fontos pillérek. De talán az a fontos, hogy míg mondjuk Olivier Assayas azon szörnyülködik, hogy miért nem stabil és hosszú távon működőképes a demokrácia, Bigelow már ott tart, hogy huszonöt perc alatt mindennek vége lehet, ahogy a rendező a fesztiválon fogalmazott, a mai napig egy dinamittal teli ház a bolygónk – utalva ezzel a műve címére is. Noah Oppenheim szerint, aki két évvel ezelőtt kezdte el írni a forgatókönyvet, a tény, hogy jelenleg kilenc ország rendelkezik olyan nukleáris arzenállal, amely többszörösen is elpusztíthatná az emberi civilizációt tulajdonképpen csoda, hogy még nem történt valami szörnyűség. „Ezeknek a fegyvereknek a nagy része indító rendszerrel van ellátva, és olyan országokban, mint a miénk, egyetlen személy, az egyedüli hatóság elnöke jogosult azok használatára.” – figyelmeztetett Oppenheim.
Időközben a versenyben bemutatkozott a norvég rendező Mona Fastvold és férje Brady Corbet (a Brutalista alkotói) új filmje, mely a Proton Cinema szintjén részben magyar filmnek is tekinthető.
Az „Ann Lee végrendelete” Lee életének spekulatív újrafeldolgozása, aki a 18. század egyik kevés női vallási vezetője volt, és részletesen bemutatja a Séker mozgalom alapítását. Angliából emigráltak, és eredetileg New Yorkban telepedtek le. A sékerek az istentiszteletek során extatikus viselkedésükről, cölibátusukról és egyszerű, közösségi életmódjukról voltak ismertek – ma már szinte eltűnt ez a közösség. Mona Fastvold ábrázolása maga az eklektika, az istentiszteletet hangos és táncos formában előadott jelenetek olykor az abszurd musical szintjére is elkalandozik és a címszereplő alakító Amanda Seyfried brutálisan kemény és átütő fizikai alakítással nyűgözi le a nézőt. Ám a végrendelet – azon túl, hogy a gálán 15 perces ováció volt a vetítés után – a sajtó szakmai vetítéseken megosztotta a jelenlévőket. Szép, mély, művészi, de forgalmazhatatlan – szokás hallani. De nem ez volt a verdikt A brutalista kapcsán is?
Kim Novak kapta az életműdíjat
A Piknik és a Szédülés című klasszikusok sztárját, Kim Novakot életműdíjjal tüntették ki a Velencei Filmfesztiválon, ahol a színészettől és a sztárságtól visszahúzódó hollywoodi díva több évtizedes szünet után először jelent meg a nyilvánosság előtt, miután az 1960-as évek közepén visszavonult a reflektorfényből. A mostnai alkalom nem véletlen, mert Alexandre O. Philippe rendező Kim Novak’s Vertigo címel dokumentumfilmet készített róla, melyben együtt felfedezik a padláson lévő régi emlékeket. Például megtudjuk, hogy pontosan miért is vonult vissza Novak – ahogy fogalmaz, nem akart Marilyn Monroe sorsára jutni, mert ő is olyan érzékeny alkat, aki mindig magával vitt valamit az általa alakított karakterekből és úgy érezte, egyre inkább elveszett. Hosszasan mesélt az új szenvedélyéről, a festészetről, de a legizgalmasabb, amikor megnézi a Szédülést és folyamatosan kommentálja, mit érzett az adott jelenetben, amikor el kellett játszania.
