A helyiek számára is ismerős ez a gondolat. Amikor elmondtam, hogy Magyarországról érkeztem, többen mosolyogva fogadtak. „Magyar–kirgiz testvérek vagyunk!” – mondták. Nem tudományos bizonyosságként, inkább egyfajta lelki kötelékként. És valóban: a vendégszeretet, a lovak iránti tisztelet, a családi összetartás mind olyan érték, amely nálunk is mélyen gyökerezik. Kipcsakok, Turán népe, Atilla, a hun; a legnagyobb meglepetésemre az idős generáció ezekkel a kulcsszavakkal kapcsolódott, a fiatalabbak „magyarnak” hívtak minket.
Megint csak a hiányos orosztudásom nem engedett mélyebben felfedezni, hogy honnan is ered ez a nagyon erős kapcsolat számukra. Az iskolában tanítják, vagy úgy olvasnak róla, esetleg volt egy magyarságkutató, aki híressé vált? Akárcsak Mándoky Kongur István, aki a kazah-magyar kapcsolatokra tette fel az életét és ezáltal Kazahsztánban rengetegen tudtak a magyarokról és a kazak kapcsolatokról.
Kirgizisztán a túrázók paradicsoma, akárcsak Svájc. Ahogy a képek és a videó is mutatják, elképesztő kék tavaktól a tűhegyes, hófödte csúcsokig mindent megtalál itt az ember. Egynapos túrától a 14 napos túráig, és minden ami közte van. Én bemelegítésnek egy 3 napos, viszonylag jól kiépített túrát választottam, itt tényleg csak a kilátásban kellett gyönyörködni. Az észak-keleti része az országnak hihetetlen fejlődésnek indult köszönhetően a túrázóknak, új utak épülnek a fontosabb csomópontok között. Hihetetlen látvány volt ez a része az országnak, de úgy döntöttem, új utak után nézek az ország délnyugati felében. Osh városába, majd onnan még egy kicsit délre. Itt több érdekes anomália is megfigyelhető a térképen, amit akkor még nem is sejtettem, de később több fejtörést okozott, mint gondoltam.
Itt már kevéssé kiépített az infrastruktúra és még a hegyi félnomád pásztorok is csak bizonyos oldalán vannak a hegynek, mert a többi völgy teljesen kopár és forró, így az állattartás igencsak nehézkes, de mint kiderült, nagyon ember sincs ezekben a völgyekben.
A régió a 2000-es években lett ismert, amikor négy amerikai sziklamászót a tádzsik terrorszervezet elrabolt és fogva tartott. Mostanra azonban egy anomáliákkal teli, de biztonságos régió. Én is ide terveztem egy 6-8 napos túrát, ahol azonban semmi utánpótlásra nincs lehetőség a vizet kivéve, így 9 napi élelemmel indultam neki az útnak.
Az első három nap minden jól alakult, nagyon nehéz napok voltak ezek, de minden a terv szerint alakult. Aztán a negyedik nap megfordult a szerencsém, elértem a pokolba vezető út bejáratához. A hegylánc másik oldala kopár, forró és élettelen volt. Míg a túloldalon találkoztam pásztor családokkal, itt semmi sem volt. Egy katonai támaszpontot kivéve. Az utamat egy nagy folyó kísérte végig, aminek a vize nem igazán volt fogyasztható, viszont időről időre kisebb erekből meg tudtam tölteni a palackjaimat. Hogy ez a rész mennyire volt embert próbáló? Nos, még mindig 5 napi élelemmel próbáltam szelni a kilométereket és a negyedik nap több mint 20 liter vizet fogyasztottam el. Egy ponton, ahol át kellett volna szelni ezt a sebes folyású, 25 méter széles folyót, sajnos jött a rossz hír: a hidat, amin át vezetett volna az út, elmosta a víz. Nem volt mit tenni, vissza kellett fordulnom. A katonai bázisnál útba igazítást kértem, hogy tudok kijutni, eléggé úgy tűnt, hogy csak egyenesen a folyó mellett a katlanban kell mennem 30 kilométert és kiérek így fő útra, de ahogy elmagyarázták a katonák, ez nem fog menni, mert az a kis terület ott Kirgizisztánon belül – egy 5 négyzetkilométeres terület – a tádzsikoké, és ha meglátnak, hogy közeledem, rögtön agyonlőnek. Így a hegyen keresztül kell menjek.
Mielőtt megkezdtem a hegymenetet, találkoztam egy helyi őrrel, Timurral, aki mit ad isten, a szülővárosomhoz közeli szomszéd faluban szolgált a szovjetek idején. Szentkirályszabadján, ami Veszprémtől 5 perc autóútra található. A fiatalok sokat járnak erre a támaszpontra, egy „szellemvárosba” a mai napig. Ő ott szolgált, én pedig ott lakom mellette. És hol találkozunk? A pokol kapujában. Megkínált levessel, adott egy rúd kolbászt, én pedig elindultam felfelé.
Már három órája meneteltem a hegyen, amikor rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni. Kiszáradtam, víz sehol és az útban sem vagyok biztos. A drónom sajnos leesett, egy olyan helyen, ahol nem tudtam összeszedni. Teljesen el voltam keseredve.
Aznap már 16 órája gyalogoltam, és nem találtam a kiutat. Így visszafordultam és újdonsült barátomnál aludtam. Mint kiderült, a nyár nagy részében itt lakik, vigyáz az aranymosó gépekre. Másnap nagyon szabadulni akartam a hegy fogságából, így elhatároztam, hogy visszamegyek az úton, amin jöttem befelé, és nem hallgatok a katonákra. Nos, ez sem úgy alakult mint szerettem volna, mert a katonák győzködtek, hogy a hegyen át kell menjek. Erre semmi esélyt nem láttam, mivel a hegyen nem volt víz. Így életemben először úgy éreztem, hogy most elnyelt a Föld. Annyira kicsi voltam és törékeny, teljesen reménytelen és elcsigázott, hogy úgy döntöttem, Timurnál letanyázok és amíg egy kocsi nem jön – mert a hegyen keresztül át tudtak autóval jönni –, addig én itt lógatom a lábam. Ételem van, társaság van. Mi több, még az Elon Musk-féle Starlink is hozzáférhető volt.
Pikáns tréfa ez az életben, tiszta ivóvíz nincs, de 4G gyorsaságú internet van.
Másnap eljött a szerencsenapom és sikerült kijutnom egy autóval. A kiskatonák azt mondták, gyalog 5 óra, de autóval 5 és fél óra és több mint 50 kilométer után újra a civilizációban voltam. Bekéretőztem egy hotelbe zuhanyozni, megettem egy fagyit és újra embernek éreztem magam hét nap szerencsétlenkedés után a hegyekben, ahol bár mondanám, hogy majdnem ott maradtam, de az talán nem lenne igaz. Ott abban a helyzetben, teljesen el voltam keseredve és azt hittem, most itt maradok még napokig, de utólag visszatekintve nem is alakulhatott volna jobban. Az, hogy elhagytam a drónom, megoldotta a következő logisztikai rémálmot is, mert enélkül már nyugodtan beléphettem Üzbegisztánba. Keserédes megoldás, de sokszor az élet megoldja a fennálló kérdéseket.
Bár tapasztalt túrázónak tartom magam, vannak évek, amikor közel 100 napot sátorban az úton töltök, de az ilyen szituációk megmutatják, hogy mennyire aprók is vagyunk ebben a világban.
