MENTÉS VAGY BETEGSZÁLLÍTÁS? Az egész magyar egészségügyre igaznak gondolom, hogy nemcsak a lassú és szegényes haladás a baj, hanem – és főként – az, hogy a haladásnak a jelen kormányzat által kijelölt iránya is téves. Nem lenne törvényszerű, hogy ami igaz a nagy egészre, az igaz legyen a részekre is, azonban a betegmentés és a betegszállítás tekintetében az okozott kellemetlenség és kár nagyobb, mint az egészségügy más területein.
A bajok fő oka itt is az extrém centralizálás. Tudom természetesen, hogy ez magyar hagyomány, azonban most a kormányzás is sokkal centralizáltabb, mint a Horthy- vagy a Kádár-időkben. Azonban mind Horthy, mind Kádár rendelkezett annyi intelligenciával (vagy józan ésszel), hogy a direkt hatalmi kérdéseken túl ne mellőzze a szakértelmet, vagyis az értelmiséget, illetve a tudományt és a művészetet. Az ország jelenlegi vezetőinek intelligencia szintje azonban talán elegendő lenne egy a létezett szocializmusban működő mezőgazdasági termelőszövetkezet irányításához, ha kicsit kevésbé lennének önzők.
Tehát azért nagy a baj, mert centrum nélkül centralizálnak. Az eredmény kézenfekvő: az egészségügy (az országgal együtt) vergődik. De aki „magyar”, velük tart.
A betegellátásban a „modern” - a szakértelmet esetleg nem üldöző - centralizálással is baj lenne. Uniformizálódást épít ki az individualizálódott keresztény világban. Ez pontosan fordított politikai alapállás. A centrum nem ismeri a keresletet, viszont bátran, ostobán - és főleg olcsón - kialakítja a (silány) kínálatot.
Elég hosszú ideje dolgozom központból irányított egészségügyben. Rengeteg közérdekű problémánk volt akkor is, amikor volt központ, és a központban többnyire jó és jószándékú szakemberek dolgoztak. Azonban most, az ön- és közgyűlölet-vezérelte túlpolitizálás kizárja azt is, hogy jószándékú, jó szakemberek kormányzati vagy más irányító pozícióba kerülhessenek.
Budapest egyik (talán a legjobb) kerületi szakrendelőjében dolgozom. Nálunk – sajnos – az a szokás, hogy az intézmény épületének közelében történő utcai rosszullétekhez (otthagyva csapot, papot, műtétet, beteget) ki kell mennie az e célból kijelölt napos „ügyeletes” orvosnak. Így jártam én is nemrég. Egy koponya-sérült fiatal nő ücsörgött vérző fejjel az út szélén. Visszamentem a második emeletre kötszerekért, majd elláttam a hölgy fejsebét. Éppen azon törtem a fejem, hogy beteghordó és kocsi hiányában hogyan juttatom be a sérültet az intézetbe, a röntgen osztályra, amikor befutott a jótündér. Azaz egy szirénázó mentőautó. (Utóbb kiderült, egy talpraesett járókelő hívására.) Egy perc alatt volt vérnyomásmérő, pulzoximéter, EKG, és persze diagnózis és döntés: irány a szuperkórház. Régen voltam ilyen elégedett az egészségüggyel. Mikor a két föltűnően nett és rendkívül szimpatikus pirosruhás hordágyra tette a beteget, egyikük hozzám fordult, azt kérdezte, merre van a szuperkórház. Eltátottam a számat, észrevette és megnyugtatott: ja, mi szombathelyiek vagyunk. És elszirénáztak.
Amikor újra a földön voltam, elfogott a nosztalgia. Az 1970-es évek elején, ötödéves medikusként jelentkeztem az egyetem keretein belül, fakultatív tárgyként hallgatható „mentős tanfolyamra”. Fél éven át zsúfolt tanteremben hallgattuk a sebész Bencze Bélát, a belgyógyász Gábor Aurélt. Ragadt ránk az oxyológia. Akkor ők jelentették a sürgősségi ellátás „világszínvonalát”. A két szombathelyi fiatal – valószínűleg egyikük sem tudja – Bencze és Gábor méltó utódja. Azonban ők sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint a nagy elődök: van hová vinni a beteget, van olyan hely, ahol a beteg azonnal adekvát kezelést kap. A régi időkben a beteg nagyobb biztonságban volt a „rohamkocsiban”, mint a sima belosztályon, ahol a reanimált beteget leadták. Akkor indokolt és eredményes volt az az elv, hogy előbb stabilizálni kell a beteg állapotát, utána lehet szállítani a nem túl közeli kórházba.
Ma az (élet)mentés másképpen történik: én délelőtt tízkor kaptam a szívkoszorúér elzáródást - a műtőben, két műtét közötti szünetben. Legkedvencebb munkatársam (Kara Erzsébet) rám nézett, megvolt a diagnózis. Lekísért a kardiológiára, ott kb. 10 percet tartózkodtam, majd 5 percet a mentőautóban. Tizenegy órakor kezdődött a szívkatéterezés (a Gottsegen Kardiológiai Intézetben, dr. Piróth). Tizenegy negyvenötkor meg voltam gyógyítva. Másnap, szerdán hagytam el a kórházat - igaz, saját felelősségemre, Piróth doktor jogos neheztelését kiváltva. Csütörtök és péntek ünnepnap (Mindenszentek) volt, hétfőn már dolgoztam.
Nyolcadik éves túlélő vagyok. Rendkívüli szerencsém volt. Az lehetne a cél, hogy mindenkinek, mindig lehessen szerencséje! Ehhez szükség van decentralizálásra, mind a mentőszolgálat, mind pedig a megfelelő eljárást biztosítani tudó intézmény estében. Ahhoz, hogy az első tünet jelentkezése és az adekvát kezelés között fél óránál ne sokkal több idő teljen el, a három szereplő (beteg, mentők, ellátó intézmény) fizikai közelségben történő rendelkezésre állása folyamatosan biztosítva kell legyen. És még valami: ahhoz, hogy a mentőszolgálat fel tudjon készülni erre a feladatra, továbbá, hogy folyamatosan és megfelelően el tudja látni, ahhoz a jelenlegi személyi és tárgyi feltételek sem biztos, hogy elegendőek, illetve alkalmasak.
Viszont a sima betegszállításhoz nincs szükség mentőszolgálatra. Azt nyugodt lélekkel rá lehet bízni a magán betegszállítókra és a taxi vállalatokra. Természetesen nem a páciensek költségére, hanem a társadalombiztosítás, illetve más biztosítok terhére.
A szerző orvos.
A szerző sorozata az egészségügy megújításáról július 15. óta keddenként volt olvasható a Népszava 10. oldalán és az online-on.