Kezdő tanár voltam. Az államvizsga akadálypályát sikerrel teljesítő ifjú tanerőként olyan tudással rendelkeztem irodalomból Homérosztól Esterházy Péterig, mellette szófajtanból, az alá- és mellérendelő mondatok rendszeréről és osztályozásáról nyelvtanból, hogy tudásom szintje a későbbiekben csak süllyedt. A tanításról viszont édeskeveset tudtam. Pedig ötödévben Módszertan nevű tantárggyal, majd a kötelező hospitálással és a gyakorlóiskolai tanítással igyekeztek bennünket felkészíteni arra a pillanatra, amikor először állunk szembe immár munkavállalóként egy középiskolai osztállyal.
Nem szeretnék igazságtalan lenni, mégis úgy emlékszem vissza az elméleti felkészülést segítő Módszertan előadásokra, hogy az ott elhangzottakból szinte semmit nem tudtam hasznosítani. A gyakorlótanításra nagyjából ugyanez érvényes. Így, amikor az első tanítási napon kezembe vettem a naplót – akkor még volt ilyen –, és elindultam első órámra, fogalmam sem volt, milyen kaland veszi kezdetét. Az ismeretlenbe ugrottam fejest. Elképzelésem sem volt, hogyan kellene hatékonyan és jól tanítani, hogyan kérjek számon. Gyakran feleltessek, röpdolgozatot írassak? Hogyan lehet csoportmunkára fogni az osztályokat, lehet-e külön feladatokkal megbízni a diákokat? Így jobb híján, valójában zavaromban, ahogy az idevonatkozó szakirodalom nevezi: frontális osztálymunkát végeztem.
Vagyis előadásokat tartottam mások mellett Berzsenyiről, Zrínyi Miklósról, Ottlikról, Arany Jánosról és Radnóti Miklósról. Nem feleltettem, mert ezt időrablásnak gondoltam. Mondandómat alig tudtam beszorítani a rendelkezésre álló negyvenöt percbe. Azt már az érettségi találkozókon mondták el egykori diákjaim, hogy azért szerették – már aki – az óráimat, mert ahogy egyikük fogalmazott: „kisegyetem” volt az irodalomóra. Ha jól értem, ez az előadásra mint formára, nem feltétlenül annak minőségére vonatkozó meghatározás volt.
Mellette a diákok élvezték, hogy nincs számonkérés, nem zaklatom őket feleltetéssel és osztályozással.
Két hónap múlva igazgatóhelyettesem koppintott az orromra. Erőteljesen nehezményezte, hogy diákjaimnak nincsenek osztályzatai. Hogyan fogsz így félévi jegyet adni? – kérdezte, és tudtam, igaza van. Az elmúlt két hónapban szálltam és lebegtem. Azzal foglalkoztam, amit a legjobban szeretek: irodalomról beszéltem, szándékom szerint beavató jelleggel. Felettesem azonban, ha képletesen is, a földre parancsolt, ahol olyan gyarló dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a feleltetés. A végzősökkel éppen József Attilánál tartottunk, és felcsapva a naplót, arra kértem aznapi felelőmet, hogy a Kirakják a fát című verset elemezze. Előző órán közel negyven percben szétszedtük és összeraktuk az apró remekművet. Úgy éreztem, mindent elmondtunk a műről, amit lehetett.
A verset legalább százról olvastam, de soha nem jutott eszembe, amiről a felelet első mondata szólt: egy vonat haladt át, ezért kezdődik úgy a vers: „A pályaudvar hídja még remeg (…)”
Ötös, ülj le – és a jegyet már írtam is a naplóba.