Bár a frissen eljegyzett Taylor Swift tizenkettedik stúdióalbuma, The Life of a Showgirl meg sem jelent még, máris lázban tartja a rajongókat és a műkedvelőket. Az albumborító ugyanis John Everett Millais 1851–52-ben készült, ikonikus Ophelia című preraffaelita festményét idézi meg, amely Shakespeare tragikus hősnőjét, a vízbe fulladó Oféliát ábrázolja. Swift utalása így egyszerre popkulturális reflexió és egy művészeti hagyomány újraértelmezése.
Millais műve a londoni Tate egyik legismertebb darabja, s az elmúlt évtizedekben számtalan popkulturális feldolgozásban is felbukkant – a Kylie Minogue–Nick Cave duó 1995-ös videóklipjétől kezdve Lars von Trier Melankóliáján át egészen a White Lotus harmadik évadjának drámai zárójelenetéig. Swift azonban nem egyszerűen megidézi a festményt, hanem átírja a jelentését: míg Millais hősnője passzívan sodródik a halál felé, Swift tekintete közvetlen és kihívó. A Mert és Marcus által készített fotó így nem áldozati alakot, hanem önnarratíváját alakító szupersztárt mutat.
Az énekesnő ezáltal mintegy folytatja a preraffaeliták hagyományát. A 19. századi művészcsoport a középkor irodalmából és szimbolikájából merített, ám műveiket aprólékos realizmussal és szimbolikus rétegekkel telítették. Ehhez hasonlóan Swift is kulturális hivatkozásokat épít be a munkáiba.
Az album nyitódala, a The Fate of Ophelia várhatóan nem könnyed rádiós sláger lesz, sokkal inkább illeszkedik olyan korábbi, sötétebb tónusú számaihoz, mint a Mad Woman vagy a Who’s Afraid of Little Old Me? – melyek a híres női alakokra kényszerített „őrült” szerepet, a női téboly kulturális percepcióját tették a középpontba. Most pedig Ophelia alakja válik a kritikai reflexió részévé.
A művészettörténeti utalások azonban nem állnak meg itt. Amikor Swift barátja, az amerikai futballsztár, Travis Kelce podcastjában az énekesnő bejelentette az albumot, a rajongók rögtön felfigyeltek a háttérben sorakozó könyvespolcra, amelyen a gondosan elhelyezett kötetek között ott voltak olyan képzőművészek munkásságát bemutató albumok is, mint Mark Rothko, Andy Warhol, Marc Chagall, Kazimir Malevics, Ruth Asawa, Jean-Michel Basquiat és Aj Vejvej. Ebből a gesztusból világossá válhat: Swift tudatosan kapcsolja össze a pop világát a képzőművészet tágabb horizontjával.
Ez a fajta kódolás egyébként nem újdonság Swift életművében. A 2024-es The Tortured Poets Department album egyik dalában például egy kiüresedett szerelem csalódásait „hamis impresszionista festményekhez” hasonlította. Most a The Life of a Showgirl ezeknek az áthallásoknak és utalásrendszereknek talán az eddigi leglátványosabb kísérlete lesz. Olyan album, amely egyszerre működik majd szórakoztatóipari termékként és művészettörténeti játékterepként is.
