A Tisza Párt nemrég bemutatott egészségpolitikusa, egy ortopéd sebész egy interjúban arról beszélt, hogy a magyar egészségügy jövőjében a „darwini kiválasztódás” elve is szerepet kaphat. Azt mondta, ha átláthatóvá tesszük a teljesítményeket, az önmagában is a jobb minőség elérésére sarkallja majd az intézményeket. Akkor a jól teljesítők még több esetet el tudnak látni, ezeket ösztönzi majd az új egészségpolitika; a rosszak pedig vagy fejlődnek, vagy lemaradnak. Úgy véli, a természetes szelekció logikája versenyhelyzetet teremt, a legjobbak maradnak fenn, és ez az egész rendszerre nézve minőségi javulást eredményez.
Ez a gondolatmenet logikusnak tűnhet, hiszen ki ne akarná, hogy a legjobb rendszerek, intézmények, módszerek és a szakemberek kerüljenek előtérbe? A transzparencia, az átláthatóság egy nagyon fontos érték. De ne feledjük, a legtöbb kórház nem szándékosan akar gyengébben teljesíteni. A legtöbb kórháznak kompenzálni kell: a szétesett alapellátást, a szociális problémákat, az ellátási hiányosságokat. Egyes térségekben az emberek általános egészségi állapota, ismereteik hiánya és a krónikus betegségek aránya különösen drámai.
A kórházi infrastruktúra még intézményen belül is más és más. A személyzet száma és összetétele is befolyásolja az ellátást. Vannak helyek, ahol az ott dolgozók hősies munkát végeznek, és messze rosszabb feltételek mellett teljesítenek, mint a statisztikák éllovasai. Ha pedig a jól teljesítő „bezzeg” intézmények még több beteget kapnak, túlterhelődnek - a többiek pedig leépülnek. A betegek elkezdenek vándorolni, és viszik magukkal a „bezzeg” intézménybe azokat a problémákat, amelyek miatt a sajátjuk rossznak minősült.
Az egészségügy működésének piaci logika alapján történő megközelítése számomra nem elfogadható. Az angol szóhasználatban a darwini metaforát akkor alkalmazzák, amikor apró stratégiákat „versenyeztetnek” egymással, nem pedig a rendszer egészére nyomják rá a kiválasztódás elvét. Ráerőltetni a társadalomra a technokrata modellt, ez előre nem látható etikai és társadalmi kihívásokhoz és problémákhoz vezet.
De van még egy nagyon kockázatos értelmezése a „darwini kiválasztódás” fogalom használatának, amely a természetes szelekció elvét idézi, ahol az alkalmatlan „kihullik”. Ennek társadalmi megfelelője a XX. században súlyos diszkriminációhoz, faji és szociális kirekesztéshez vezetett (pl. társadalmi darwinizmus, eugenika, fajelmélet). Használata a politikában ezért veszélyes, nemkülönben az egészségügy átalakításakor.
Nem szólva arról, mi a politika igazi szándéka? Mert éppen az elesettek, a rászorulók, betegek vannak kitéve annak, hogy a „szelekció” vesztesei legyenek.
A közfinanszírozott egészségügy nem piaci versenytér, hanem közszolgáltatás. Az a feladata, hogy mindenkin segítsen és az erőforrásokat méltányosan ossza el.
Ha a darwini elvet érvényesítjük, akkor a gyengébben teljesítő intézmények, praxisok elsorvadásra lesznek ítélve. De az egészségügyi ellátóhelyek nem laboratóriumi versenyzők, hanem a társadalom különféle csoportjainak rendkívül sajátos szükségleteire reagáló, erőforrás- és emberhiányos intézmények.
A Tisza politikusa által citált fogalom használata rombolja a betegek, a hozzátartozók bizalmát. Igazságtalanul stigmatizál intézményeket és dolgozókat. Ez a jelenlegi helyzetben csak ráerősít az ellátási egyenlőtlenségekre, különösen akkor, amikor nincs mögötte semmiféle politikai, gazdasági támaszték, egy sziget, ahova az egészségügyet a rendszer borulásakor ki lehet menteni.
Az egészségügy érzékeny, hálószerű rendszer – ha hozzányúlunk, kiszámíthatatlan, megbecsülhetetlen, miképpen reagál a beavatkozásokra. Úgy tűnik, hogy a reménybeli szakpolitikus valószínűleg más szakmai háttérből és közegből érkezett, mint az egészségügyben dolgozók többsége. Nem látja a vidék, az elmaradott térségek realitásait. Neki az mese, hogy a vidéki családorvos egy puccos orvosi kongresszusra indulva még terepjáróval felkapaszkodik a szétázott úton a hegyi faluba, hogy a szőlőben egy parasztember kiugrott bokáját helyre tegye. Ezért aztán a hotel parkolójában cseréli a csizmát utcai cipőre.
Aki a kiválasztódás elvét hangoztatja, vékony jégre téved, szembekerülhet a jótékonyság, az igazságosság elvével, valamint a haszonelvűség társadalmi értelmezésével: miszerint „a lehető legtöbb jót kell biztosítani a lehető legtöbb embernek”.
Az egészségügy nem steril, kontrollált verseny, ami Excel tábláról irányítható. Élő, sokféle szükségletre reagáló, a szolgáltatásban érző szakembereket alkalmazó és kiszolgáltatott embereket ellátó rendszer. Az a véleményem, hogy a közfinanszírozott egészségügy jelenlegi helyzete nem bír el egy versenyalapú, szelekcióra építő technokrata logikát. Nem a gyengék „kihullását”, kellene megcélozni, hanem minden szereplő megerősítését. 2026 után egy együttműködő, igazságos rendszernek kellene itt lenni – de ehhez nem darwini szelekció, hanem az emberi szolidaritás, a rendszer célzott fejlesztése és méltányosság szükséges.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
