Mindenki Cary Grant akar lenni, én is Cary Grant akarok lenni – mondta Cary Grant (1904–86). Hollywood irigyelt szupersztárját nem hagyta cserben fanyar angol humora, pedig depresszió kínozta. Kétségbeesetten hajszolta a boldogságot szerelmek és szakítások, házasságok és válások hevében. Kilencéves korában érte a trauma, amikor még Archibald Leach volt, szegény bristoli kisfiú, és egy nap arra ment haza az iskolából, hogy az anyukája eltűnt.
Azt mondták neki, hosszú nyaralásra utazott. Furcsának találta, de zokszó nélkül tudomásul vette; megszokta, hogy a felnőttek furcsák. Különösen az anyja, Elsie, aki képtelen volt kiheverni elsőszülöttjének elvesztését. Érezte a fiú, sosem jön már vissza. Faképnél hagyta az apja is, egy iszákos szabósegéd, aki naphosszat öltönyöket vasalt; új nőjével elköltözött a városból, őt a nagyszülőkhöz adta.
Archie szomorú kölyök volt. Magányosan ücsörgött a kikötőben órákig, a hajókat bámulta. Elvágyódott valahová messzire, ahol siker és boldogság várja. Egyszer elkápráztatta egy bűvész előadása, attól fogva alkalmi munkákért kuncsorgott színtársulatoknál, vándorcirkuszokban, varietékben. Tizenhat évesen megszökött a Pender Troupe cirkuszi társulattal turnézni Amerikába, és ott ragadt.
A manézsban leste el minden előadói tudományát. Zsonglőrködött, egykerekűn egyensúlyozott, kabarétréfákat adott elő. Még énekelt is a Broadwayn, igazság szerint kicsit hamisan, de úgy is a közönség kedvence lett.
Kivált a hölgyeké. A jóképű fiatalembert szédítő, heti 450 dolláros gázsiért szerződtette a Paramount Pictures, ígéretes filmkarrierjét már művésznevén kezdte. Szárnyra kapta a siker.
George Cukor vette észre, hogy nem üresfejű szépfiú. Kezdtek komikusi kvalitásokat kívánó szerepeket osztani rá, mint a hat Oscar-díjra jelölt Kár volt hazudni című romantikus vígjátékban (1937). Alfred Hitchcock is felfedezte magának. Nőkben megbízni képtelen férfit alakított a Gyanakvó szerelem című pszichothrillerben (1941), majd Ingrid Bergman oldalán egy kémfilmben, a Forgószélben is (1946). A mozi egyik legnépszerűbb csillaga lett.
Fény derült a régi hazugságra is: az anyját bolondokházába zárták. Kihozatta, fizette házi gondozását. Megvolt a maga baja. A sikerhez nem társult boldogság. Tablettákkal, analízissel, jógával is próbálkozott. Az áttörést Mortimer Hartman Los Angeles-i pszichiáter LSD-terápiája hozta meg, 1959-ben még nem tiltották. Megesett, hogy kórházban kötött ki túladagolással, ám száz kezelés után úgy mondta, tágult tudattal, kívülről látta önmagát.
Felszabadulást érzett, megbékélt a sorsával. Lánya született. Az apaságot annyira élvezte, hogy habozás nélkül nemet mondott az első James Bond-mozi címszerepére. Végül csöndesen éldegélt kaliforniai villájában ötödik feleségével, Barbarával, akit egy londoni szálloda recepcióján ismert meg, és hetvenhét évesen vett el. Barátja, Rainier monacói herceg mondta: sohasem látta olyan boldognak, mint utolsó éveiben.
Teljesült a szegény kis Archie vágya, végül mégis Cary Grant lett, de igazán.