Készült? - hangzik a kérdés Karinthy tanár urától - és zeng most sajtóból, celebektől, Operaházból. Megnyugodhatik ugyanis az osztály, nem kell most a maguk bőre miatt aggódniuk, kiszúrták ők a rossz tanulót; “tanár úr, kérem, ez még énekelni sem tud!”. Menjen csak ki a táblához, mindenki elé a pellengérre, a krétaporon kívül majd ragad rá talán valami: zeneelmélet Ókovács Szilvesztertől, társadalomtörténet Pataky Attilától, műelemzés Nagy Ferótól, erkölcs politikusoktól, újságíróktól és legfőképp: tisztelet.
Mint a rossz tanuló Karinthynál, Ajsa Luna udvariasan figyel és „abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték”, így csak halkan jegyzi meg, augusztus 20-án, az összetartozás ünnepén nem volt benne rossz szándék, hogy is lehetett volna, hát számára szentimentális téma a hazaszeretet, csak a „rá jellemző spontaneitással” köszöntötte fel Magyarországot úgy, ahogyan az művészetében autentikus. Szinte mint a novellában, „Tanár úr kérem, én készültem.” De nem hallják, mert megmondták már, csak semmi botlás, különben jön a nevetés. Karinthy is megírta, „a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni”, és már lép is ki a jó tanuló.
Dopeman szavalja is a Himnuszt, természetesen az ő saját, rá jellemző autentikus stílusában, Bazmeg! című dalába körítve: „Bal sors akit régen tép/Hozz rá víg esztendőt/Megbűnhődte már e nép/A múltat s a jövendőt!/BAZMEG a rádiót és a tévét, és adj nekem hálát a gengszterrapért./BAZMEG ezt a kibaszott slepet, amit magyar népnek neveznek BAZMEG.” Most nem nevet senki, hiszen nincs három hete, hogy a jó tanuló ötöst kapott újfent, nem is ám a tanár úrtól, hanem magától az igazgatótól. Ő már a „felsőbb osztály” tagja, ott pedig szent és sérthetetlen, mint maga a Himnusz.