Vajon leváltható-e egyáltalán az Orbán-kormány a jövő évi választásokon, vagy a miniszterelnök beváltja a Tusványoson tett ígéretét, és autoriter rendszere „se a Tiszát, se a DK-t” nem engedi kormányra kerülni? Lehet-e bízni a Tisza Párt fölényes vezetését mutató közvélemény-kutatásokban, vagy inkább kezeljük egészséges szkepszissel a már korábban is sokszor tévedő felméréseket? Melyik a helyes, optimális ellenzéki stratégia: ha csak egyetlen párt listája és egyéni jelöltjei állnak szemben a Fidesszel, „kimaxolva” ezzel az elérhető mandátumok számát, vagy ha színesebb a kínálat, ami azonban a lehetséges győzelmet veszélyezteti? Választói oldalról pedig: mit tegyen az egyszeri, a kormány- és rendszerváltás iránt elkötelezett ellenzéki szavazó, aki nem szívesen voksolna az „óellenzék” még állva maradt pártjaira, de akit különböző okok folytán nem győzött meg Magyar Péter sem?
Csupa olyan, egyelőre nyitott kérdés, amely bő fél évvel a parlamenti választások előtt – tapasztalatom szerint legalábbis – sokakat foglalkoztat, de a rájuk adandó válasz korántsem evidens.
Az előző választások tanulságai most alig(ha) segítenek a válaszok megtalálásában, a közhangulat és a politikai erőtér változása, az új, domináns ellenzéki szereplő megjelenése ugyanis valóban új helyzetet teremtett.
De sokak véleményével szemben egyáltalán nem tartom borítékolhatónak az ellenzék/Tisza jövő évi győzelmét: a kormánypártokkal vívott meccs ma még egyáltalán nem lefutott. Ami azt is jelenti, hogy nincsenek határozott válaszaim az általam feltett kérdésekre, nem ismerem az ellenzéki győzelemhez vezető biztos utat, nem tudom, mi a követendő ellenzéki szavazói magatartás. Szinte csak dilemmáim vannak és reménykedem, hogy a megválaszolandó politikai kérdések száma, az eldöntendő választói kérdésekkel arányosan, a szavazás közeledtével csökkenni fog.
De persze nem szeretnék senkit elbizonytalanítani; maradjunk annyiban, hogy egy héttel vagy legkésőbb egy nappal a választások előtt én is okosabb leszek.