Egyre csak forrósodik a közéleti vita a jövő tavaszi választásról. A fő kérdés a kormányváltás jellege - ellenzéki győzelem esetén -, amit egyesek egy újabb rendszerváltással azonosítanak; mások viszont a Tisza Párt kétharmados győzelmére számítva óvnak az újabb egypárti uralomból fakadó autoriter rendszer kialakulásától.
Valójában a vita a jelenlegi ellenzéki pancserpártok várható választási szereplése körül kavarog: képviselői magukat tartják a tiszás egypárti kormányzás elkerülése zálogának, a demokratizálás egyedüli biztosítékának. Ezért döntő fontosságúvá vált a kormányváltástól a rendszerváltásig való pályaív áttekintése, valódi nehézségeinek feltárása és az óbaloldalként is emlegetett, „nyugdíjas” pancserpártok eddigi szerepének áttekintése. Előrebocsátva: nem kétséges, hogy a remélt ellenzéki győzelem utáni kormányváltás nem hoz automatikusan rendszerváltást, sőt bizonyosan nehéz és keserves folyamat lesz, megvan azonban a történelmi esély a demokratizálásra. De a régóta ellenzékben vergődő, levitézlett pancserpártok ebben inkább akadályt, mint esélyt jelentenek, hiszen jelentős történelmi felelőségük van egyrészt az Orbán-rezsim hatalomra jutásában, másrészt az álságos és gyatra ellenzéki politizálás révén annak tartós konszolidációjában.
Először is, a rendszerváltás értelmezéséhez meg kell különböztetnünk az autokrácia és a demokrácia fokozatait, már csak azért is, mert az első rendszerváltáskor a diktatúrából a demokráciára való áttörés túlságosan is evidensnek tűnt. Pedig akkor nálunk csak gyenge és törékeny demokrácia jött létre, és ez a kudarc - a fontossága ellenére - nincs kibeszélve a hazai közvéleményben, holott az újabb demokratizálási kísérlet előtt immár aktuális politikai jelentősége van. Az Orbán-rezsim esetében kiteljesedett autokráciáról van szó, ami élesen ütközik a demokráciával – ahogy ezt az Európai Parlament meg is fogalmazta -, sőt szoros kapcsolatban van a szélsőséges autokráciákkal, mindenekelőtt Oroszországgal.
A magyar politikai élet alapvető kérdése manapság éppen az, hogy 2026-ban a kormányváltás meghozza-e fokozatos építkezéssel a (teljes) rendszerváltást, vagy a Tisza kétharmados győzelme és egyedüli kormányzása esetén az ország az egyik egypártrendszerből csupán egy másik egypártrendszerbe tántorog át. Valójában a kormányváltástól a rendszerváltásig széles és kanyargós út vezet majd. Az Orbán-rezsim választási vereségével a közel két évtized alatt kiteljesedett autokrácia bukása megadja ugyan a lehetőséget a demokratizálási folyamat újrakezdésére, de csak egy teljes rendszerváltással sikerülhet, ami a politikai rendszer összes szféráját és szereplőjét is kialakítja.
Ahogy a korábbi rendszerváltás egész további története bemutatta, az akkor bevezetett demokratikus rendszer alapjai gyengék és a szereplői jórészt alkalmatlanok voltak a feladatra, és ez lehetővé tette a félresikerült demokrácia autokráciává züllesztését az Orbán-rezsimben. Sőt, ezek a korábbi kormányzó pártok ellenzéki szerepükben is kudarcot vallottak, képtelenek voltak a megvaduló és egyre népszerűtlenebbé való autokráciával szemben széles társadalmi mozgalmat szervezni. Mégis mély felháborodást váltott ki az óbaloldali pártok körében, hogy a jelenlegi „hivatalos” baloldal az elaggott pancserpártjaival maga is mély válságban van, pedig ezt mindennapos közhelyes szereplésük és a közvéleményben való radikális leértékelődésük bőven bizonyította. Ezért mára jogosan alakult ki az az általános vélekedés, hogy a várva várt kormányváltás után új szereplőkre van szükség, egy dinamikus, civil társadalomra épülő pártrendszerrel.
A kisebb-nagyobb párttörmelékek most mégis mindnyájan valamiféle történelmi jussukat követelik, egyesek magukat „a baloldalnak” minősítik, holott még távolról sem emlékeztetnek a dinamikus és progresszív európai baloldalra.
Így aztán közelgő választások előtt már zajlik a pancserpártok roncsderbije. Valamit csak az enyhít a korábbi baloldali történelmi tévút feszültségén, hogy a hazai jobboldal válsága még ennél is mélyebb és tartósabb. Hiszen a Fidesz már réges-régen nem is hasonlít a standard jobboldali pártokra, ahogy a parlamenti és kormányzati működés távolról sem emlékeztet a nyugati országokéra. Ráadásul az eddig intézményesen fosztogató oligarchák nyíltan kérkedő gazdagságával, úgymond „luxis” rendszerével megkezdődött az Orbán-rezsim tragédiája után a komédiája is.
Ennek a leglátványosabb esete volt Orbán tusványosi beszéde, ami többmenetes komédiává vált, ahogy Orbán elkezdte védekezően felmutatni és ügyetlenül ismételgetni a rendszere összes abszurditását, nyilvánvaló ellentmondásokba keveredve már az elemi tényekkel is. De a tusványosi bulin a slágertémája, az igazi „nagy bejelentése” az erre a gátlástalan öndicséretre épülő, keleties hűségnyilatkozat volt, amivel csúcsra járatta az Európai Unió elleni megszokott támadásait, tetőpontként a világpolitika három hegemónjának – USA, Kína és Oroszország – felmagasztalásával és a hanyatló Európai Unióval való szembeállításával. Nem tartózkodott még a nyílt zsarolástól sem, miszerint meg fogja vétózni az új uniós reformot is, ha nem bocsájtják meg neki a jogállamiság összes korábbi drasztikus megsértését, és kapja meg a korábban letiltott transzfereket.
A kormányzásváltástól a rendszerváltásig vezető göröngyös úton a fájó múltból átöröklött, többszörösen kudarcos, de csak a pozíciójukat féltő pancserpártokat szükségképpen az uniós demokráciát kiépítő új szereplők váltják majd fel. A választásokhoz közeledve már megszólalt a történelmi vészcsengő: új pártrendszer kell, új szervezetekkel és szereplőkkel, megújult baloldallal és jobboldallal, ami már érződik a Tisza Pártban is. Orbán keletiesen autoriter hitvallására azonnal erőteljesen válaszolva Magyar Péter székesfehérvári beszédében meghirdette a megújult EU-hoz való csatlakozás programját. Kijelentette, hogy véget kell vetni a kompország történetének, a Kelet és Nyugat közötti ingázásnak, és olyan egyértelmű döntést kell hozni, hogy Magyarország helye „Európában volt, van és lesz”, azaz tisztességes tagjává kell válni az európai közösségnek.
Erre a megújulásra nagy történelmi lehetőséget nyit meg a kétharmados győzelem az áprilisi választáson. Bár a kormányváltás nem vezet automatikusan rendszerváltáshoz, nem visz ki azonnal a kialakult magyar nyomorúságból és gazdasági zuhanásból, de komoly esélyt teremt a demokratizálásra, különösen az intenzív európaizálódás jelenlegi szakaszában, amikor az Orbán-rezsim még sokkal nagyobb teher Európának, mint korábban. A kormányváltással szorosan összekapcsolódik a politikai és a gazdasági – akárcsak a külső és belső - válságkezelés, és már az EU elvárásai sem nagy általánosságban mutatkoznak a demokratizálásra, hanem a megújuló Európára vonatkoznak. A jogállamiság teljes helyreállítása immár nemcsak az uniós transzferekhez való hozzájutás alapfeltétele, hanem a hazai gazdasági válságkezelés és a demokratizálódás – benne a többpárti, működőképes politikai rendszer - útját is megnyitja.
A Tisza Párt maga is egy nagy politikai konglomerátum, ami azt jelzi, hogy a sikeres kormányváltás után a teljesen új pártrendszer kialakulása következik, nem pedig a nyertes párt koalíciója vagy hosszú alkudozása a fennmaradó pancserpártok maradványaival. A nagy kérdés persze az, hogy a Tisza mennyire lesz nyitott az érdemi vitákra és az új politikai pártok befogadására. A Tisza Párt eddig megújuló és önkorrekciókra képes politikai szervezetnek bizonyult, de akkor is keservesen zűrös lesz a kormányváltástól a rendszerváltásig, az európai típusú demokratikus rendszer teljes kialakításáig terjedő időszak.
Annyi bizonyos, hogy egy új, kiegyensúlyozott és dinamikus pártrendszer nélkül nem lehetséges versenyképes magyar demokrácia, amely az Orbán-rezsim tartós történelmi zsákutcája után képes lesz a nagy történelmi korrekcióra, a visszatérésre Európába.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.