Egyre több a probléma, előbb-utóbb meg kell emelni a vízszolgáltatás díját

Vízkorlátozás, csőtörés, akadozó szolgáltatások, vízhiány – mintha ilyenkor nyáron gyakrabban hallanánk a kedvezőtlen híreket.

Az nyilvánvaló, hogy a nyár beköszöntével, a kánikulai időszakokkal megnő az érdeklődés a vízszolgáltatás iránt is, miközben a csőtörések számában nincs jelentős növekedés a téli időszakhoz képest. Csakhogy a víz hiánya sokkal jobban fáj nyáron, amikor öntöznénk, locsolnánk, többet zuhanyoznánk. Alapvetően elmondható, hogy óriási lemaradásban van a víziközmű-hálózat és annak elemei, főként, ami azt amortizációt illeti: ez az, amit utóbbi évtizedekben – és itt a hangsúly valóban az évtizedeken van – sosem pótoltunk megfelelő mértékben. Tehát nem költöttünk annyit felújításokra, pótlásokra, mint amennyit szükséges lett volna.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ennek részben a rezsicsökkentés az oka, hiszen az így elmaradó bevételékből a társaságok nemigen tudnak erre költeni.

A rezsicsökkentés előtti időszakban sem volt nagy mozgás ezen a téren. 

A gyakoribb csőtörések oka továbbá az is, hogy megnövekedett a közlekedésből adódó dinamikus terhelés. A közműhálózatok utak alatt, vagy azok közvetlen közelében futnak, mert így logikus a fektetésük. Csakhogy az utak terhelése megnövekedett a forgalom és a tengelysúlyok növekedése miatt is, ezt pedig épp ezek a típusú csövek viselik a legnehezebben. A gyakoribb hibák másik oka a talajszerkezet száradása, a nedvesség elvesztése. Vannak olyan területek Magyarországon, ahol pusztán az, hogy a nyári aszályos időszakban kiszárad a talaj felső rétege, képes olyan erőket „mozgósítani”, amelyek egyszerűen elroppantják a csöveket. Ez is egy olyan probléma, amivel főként ilyenkor nyáron szembesülünk.

Akadnak az országnak olyan részei, ahol jobb állapotban van ez a fajta infrastruktúra? Függ ez attól, hogy állami, önkormányzati vagy épp részben magántulajdonban van az adott szolgáltató?

A tulajdonosi szerkezet nagyon sokat változott az utóbbi időben. Három évvel ezelőtt a kormány meghirdette a víziközmű-integrációs programot, ami arról szólt, hogy azok az önkormányzatok, amelyek úgy gondolják, hogy nem szeretnék a továbbiakban működtetni a vízműveiket és a vízközmű hálózataikat, térítésmentesen átadhatták azt az államnak. Közel ezer önkormányzat döntött úgy, hogy él ezzel lehetőséggel, így az ellátási kötelezettség felelőssége is az államhoz került. Ma 35 víziközmű-szolgáltató cég van az országban, ebből 17 immár állami befolyás alatt működik és felettük a Nemzeti Vízművek Zrt. gyakorolja a tulajdonosi jogokat. A többi önkormányzati többségi tulajdonban van, illetve van két olyan város, Érd és Szeged, ahol a francia szakmai befektető, a Veolia csoport látja el a menedzsment-feladatokat. De az elöregedő csövet nem érdekli, hogy most épp kinek a tulajdonában van, szivárogni fog, vagy eltörik, ha olyan körülmények állnak elő. Hogy lehetne-e a múltban összefüggést találni, ki volt a jobb gazda, az állam, az önkormányzat vagy éppen a külföldi szakmai befektető? Erre vélhetően nincsenek egyértelmű adatsorok. Lényeg, hogy van az országban 20 ezer vízműves dolgozó, akik értik a szakmájukat, elhivatottak, normálisan dolgoznak és alapvetően ők működtetik az ország vízellátását.

Tavaly év elejétől az energiaügyi miniszter rendeletére új finanszírozási modellre állították át az összes vízműcéget. Ez mit jelent a gyakorlatban?

Azt, hogy mára az indokolt költségek fedezete minden vízműnél rendelkezésre áll, ezen túlmenően pedig egy úgynevezett kiegyenlítő alapnak köszönhetően egy minimális rekonstrukciós és pótlási fedezet is elérhető. A rendeletben rögzítették, melyik cégnek konkrétan hány forintot kell az adott évben a közművek fenntartására, felújítására, pótlására fordítani: ez egy óriási változás a korábbi időszakhoz, vagyis a 2013 és 2023 közötti évtizedhez képest, ami a rezsicsökkentéssel kezdődött, s azzal járt, hogy folyamatosan szűkült és romlott a vízművek gazdálkodási mozgástere.

Ennek a pozitív hatását csak nagyon lassan fogjuk érezni, ha egyáltalán.

A szakmai véleményem, hogy ennek ütemén gyorsítani kellene, elismerve, hogy jó lépés volt az új finanszírozási modell, amelynek egyik pénzügyi fedezete a nem lakossági díjak egységesítése és megemelése, a másik pedig a költségvetésből biztosított évi 100-120 milliárd forint. De az ütemen erősíteni kell annak érdekében, hogy minél hamarabb általánosan érezhető legyen a művek állapotán a rekonstrukció és pótlás kedvező hatása.

Általában Budapest környéki településekről – Solymár, Pomáz, Fót, Törökbálint – hallunk több, ivóvízzel kapcsolatos rossz hírt. Ennek az az oka, hogy a fővárosból sokan költöztek ki az agglomerációba, vagy van más indok is?

Egyértelműen tetten érhető az összefüggés a megnövekedett lakosságszám és a megszaporodott problémák között. Már öt évvel ezelőtt is foglalkozott a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal ezzel, érzékelve a népességszám átalakulását a nagyváros és térsége között. Ezt jól szemlélteti az a mutatószám, hogy az év hány napján van a rendszer teljesítőképessége 90 százalékánál jobban kihasználva: ezen a térképen szinte világítottak az említett települések. Elfogytak a kapacitások: a lélekszám nőtt, de a víziközmű-rendszerek teljesítménye ezt nem követte. Egyrészt pénz sem volt rá, másrészt azt gondolom, nem ez volt a fontos az ellátásért felelősöknek. Azt gondolták, ha eddig volt víz, majd csak lesz ezután is. Csakhogy bejött az aszályos időszak – három éve volt a mostanihoz hasonló komoly helyzet Magyarországon –, brutálisan megnőtt a vízigény, s az ottani rendszerek ezt már nem voltak képesek kielégíteni.

A korábbi nehézségekből kiindulva változtattak bármin is a szolgáltatók, vagy ölbe tett kézzel várták az újabb – például a mostani – aszályos évet?

Amit tűzoltás jelleggel meg lehetett tenni szolgáltatói oldalon, azt meglépték. Ismereteim szerint például létesült külön vezeték Solymár és Budapest között. Jó hír, hogy a felhasználói kör, vagyis a társadalom szemléletformálása is jó irányban változik, ahogyan a vízhez hozzááll. Egyre inkább érzékeli mindenki, hogy ez egy véges természeti kincs, a vízgazdálkodás pedig közös ügyünk és felelősségünk. Akadnak olyan alföldi kistelepülések, ahol nem vezettek be locsolási tilalmat, viszont megkérték az ott élőket, hogy ne este öntözzenek, amikor a párolgás is nagyobb, s a víz iránti igény is megnő, hanem kora reggel tegyék ezt, amikor a víztorony még tele van, és az ellátórendszernek van esélye az esti csúcsra ismét visszatölteni azt. Vagy hogy ne locsoljanak betonfelületeket hűtési céllal, mert nincs értelme.

Ha visszatekintünk mondjuk 2010-re, 2012-re, akkor egy átlagos család a jövedelme 3,5 százalékát költötte víz-, és csatornaszolgáltatásra, ma pedig – jórészt annak köszönhetően, hogy a rezsicsökkentés befagyasztotta az árakat – ez az arány 0,8-0,9 százalék. Ez egyébként látszik a kintlévőségi adatokban is: ma nincsenek masszív és komoly kintlévőségi problémái a vízműveknek, mert az emberek kifizetik az olcsó vizet. Mindeközben telekommunikációra – tévére, streaming-szolgáltatásokra, internetre – annak akár négyszeresét, ötszörösét is elköltik.

Ezzel azt sugallja, hogy meg kellene emelni a vízszolgáltatás árát is?

Erre előbb-utóbb két irányból is szükség lesz. Az egyik, hogy az infrastruktúra megújítására további forrásokra van szükség. A rendszer jelenlegi állapota miatt átlagosan a vízmennyiség 22 százaléka – közel negyede – elszivárog a talajba. Nem megengedhető és nem vállalható, hogy ilyen hatékonysággal működtessük ezt a szolgáltatást. A felújítás pedig rendkívül költségigényes, hiszen minden cső el van temetve a talajban, mélyen, a fagyhatár alá. A másik a vízkészletekkel való takarékos gazdálkodás fontossága. Nemcsak nálunk, Lengyelországban, Németországban, Franciaországban, Európa-szerte méterekkel csökkent talajvízszint az utóbbi években, ami azt jelenti, hogy jóval több a kitermelés és a párolgás, mint a visszapótlás. Ez azt jelzi előre, hogy a következő évtizedekben a vízkincs óriási érték lesz. Azt is tudjuk, hogy amiért több pénzt fizetünk, azt jobban megbecsüljük: ennek társadalmi hatása előbb-utóbb jelentkezni fog a víz árában is.