Amikor olvasom a híreket a washingtoni Trump–Zelenszkij–„európaiak” találkozóról, az egyik szemem sír, a másik nevet.
Nevet, mert diplomáciai áttörés, hogy Európa végre nemcsak nézőként, hanem résztvevőként is helyet kapott az asztalnál. És ez így is van rendjén: ha Európa országai dollárszázmilliárdokat és fegyverszállítmányokat biztosítanak Ukrajna védelmére, nem is szólva földrajzi közelségükről és közvetlen gazdasági érdekeltségeikről, joguk van beleszólni a háború körüli rendezési folyamatba is. Ráadásul a tranzakciós amerikai elnök nyomására az „európaiak” most még arra is vállalkoztak, hogy a jövőben az amerikai fegyverszállításokat ők finanszírozzák – nem kevés örömet szerezve ezzel Washington fegyvergyártóinak.
Trump elnök ezt magától értetődőnek tartja, mondván, az Egyesült Államok az elmúlt nyolcvan évben színtiszta jóindulatból fordított Európára különleges figyelmet. Csakhogy nem kéne elfelejtenie: az USA alapvető geostratégiai érdekei húzódtak és húzódnak meg emögött, mindenekelőtt a Szovjetunió és a Varsói Szerződés feltartóztatása, valamint annak biztosítása, hogy egy esetleges fegyveres konfliktus a két blokk között Európában maradjon, és ne az amerikai kontinensen pusztítson.
Sír viszont a másik szemem.
Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy Európa meghívást kap majd a következő, immár „háromoldalú” tárgyalásra. Az európai vezetők nem hangsúlyozták eléggé, hogy részt kívánnak venni a további tárgyalási fordulókon is.
Pedig ha valaki, Trump, az ingatlanüzletek milliárdos világából érkező politikus maga sem fogadná el, hogy ne szólhasson bele egy olyan telek rendezésébe, amelybe korábban súlyos összegeket fektetett.
Sírásra késztet az is, hogy az „európaiak” máig nem tisztázták, miként járulhatnának hatékonyan hozzá a tűzszünet garantálásához. Márpedig ehhez nem elég a jó szándék: olyan elrettentő képességek felajánlására is szükség lenne, amelyek biztosítják, hogy a megállapodást be is tartsák a felek. Ha ezeket nem dolgozzák ki, Európa részvétele könnyen szimbolikus gesztus marad.
És persze sírok amiatt is, hogy a „békepárti” magyar vezetőt még a macskaasztalhoz sem hívták meg. Különösen fájdalmas, hogy miközben gúnyolódik „Brüsszel” eddigi kimaradása felett, a hosszú politikai pályafutására és a nemzeti érdekek képviseletére oly büszke miniszterelnök nem veszi észre: Európa esetleges kizárása a folyamatból Magyarország nemzeti érdekeit is súlyosan sérti. Hiszen országunk a háború közvetlen szomszédságában fekszik, és reméljük, még jó ideig Európa része marad. A másik szemem akkor nevetne, ha a cinikus élcelődés helyett, kapcsolatai révén inkább elősegítené az uniós vezetők részvételét a tárgyalásokon. De tudom: szavának sajnos már nincs valódi súlya.
Lehet, hogy írásomnak inkább azt a címet kellett volna adni: „Mindkét szemem sír”...
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
