A magyarok szeretik a versenyt. Nézni. Versenyezni azonban csak akkor szeretnek, ha biztosan ők nyernek. Szívesen drukkolnak is, lesve, melyik csapat tud nagyobb szeletet kihasítani magának az adófizetők pénzéből, hogy nagyobb stadiont építsen, több külföldi focistát vásárolhasson. Annak is örülnek, ha egyre magasabb lombkoronasétányokat emelnek „nekik” a kopár földek fölé.
KERESLET, KÍNÁLAT, ÁRAK, MINŐSÉG. Ez az írás nem kíván gazdasági vagy versenyelméleti alapvetés lenni, mindössze arra a néhány, józan paraszti ésszel belátható összefüggésre hívom fel a figyelmet, amelyek alapján nemcsak magyarázhatóak, hanem befolyásolhatóak is a horribilisen magas gyümölcsárak.
A leggyakrabban hallott magyarázat, hogy a virágzás idején olyan hidegre fordult az időjárás, hogy aki nem védekezett, annak a gyümölcsösében totális volt elfagyás. Azaz a gyümölcspiacon kínálati sokk alakult ki, aminek a hatására a korábbi egyensúlyi árnál jóval magasabb árszinten jött létre az egyensúly a kínálat és a kereslet között. Ha az ország önellátásra (autarkia) rendezkedett volna be, akkor a gyümölcsárak határa a csillagos ég lehetett volna, vagy mindent az Orbán atyánk által jóváhagyott áron lehetett volna kapni.
Szerencsére a magyar vásárlók keresletét a külföldről behozott gyümölccsel is ki lehetett elégíteni, azonban ennek kínálati árát az ottani termelési költségek mellett további két tényező alakította: az árfolyam és a tranzakciós (logisztikai, szállítási) költségek. Itt azonnal belecsöppentünk a gazdaság- és a gazdaságpolitika ellentmondásaiba. Ha a forint gyenge, akkor az importból származó, külföldről behozott őszibarack forintban kifejezett ára akkor is magasabb, ha egyébként nem kell vámot fizetni.
Ez az egyetlen piaci zavar legalább három gazdaságpolitikai problémára irányítja rá a figyelmet: 1. az euró alkalmazásának kerülése miatti árfolyam/ár sebezhetőségre, 2. az agrártermékek kínálatának várható alakulását kiválóan előre jelző és ezzel azt befolyásolni képes árutőzsde hiányára, 3. az agrártermékek forgalomba hozatalának esetlegességére, azaz a folyamatos verseny hiányára.
Nem kell sokat magyaráznom, hogy miért mindig a fogyasztók járnak rosszul, ha a kínálat vagy azért korlátos, mert 1. államilag védett monopóliumokkal akadályozzák a választás szabadságát, 2. az állami versenyhatóság nem tölti be a feladatát, szemet huny a verseny korlátozása felett, eltűri az egyes szállítók közötti összejátszást, az áruterítési pályák irányított jellegét, 3. ha az önellátás erősítése útján elzárják a lehetséges alternatív beszerzési utakat a fogyasztók elől.
AZ ORBÁN-RENDSZER „PATRIÓTA” GAZDASÁGPOLITIKÁJA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT „UDVARI SZÁLLÍTÓK”, KINEVEZETT BAJNOKOK LEPIK EL A PIACOKAT. A nemzeti bajnokok hasznát, életben maradásuk költségeit a polgárokkal fizettetik meg, hiszen folyamatos dotációra vagy megkülönböztetett adófizetésre szorulnak, illetve monopolárakat érvényesíthetnek. Ezt a törekvést már az első Orbán-kormány alatt is tetten érhettük: abban az időben a Vegyépszer vált az autópályaépítés „örökös” bajnokává, azzal a trükkel, hogy akkoriban a Magyar Fejlesztési Bank (Magyar Bálint kifejezésével a „Maffiafejlesztési Bank”) nem tartozott a közbeszerzési törvény hatálya alá, így a leányvállalataként működő Nemzeti Autópálya Zrt. azt bízhatott meg a kivitelezéssel, akit csak akart. Ennek következtében az építési költségek jelentős mértékben nőttek.
Az Európai Unió tagjává vált Magyarországon különösen anakronisztikussá vált, hogy bizonyos monopolhelyzetű cégek kivételezett pozícióját az Orbán-rendszer foggal-körömmel védte. Ez történt a MOL, illetve a MVM esetében, a piacon bukdácsoló Transelektro védelmében, de a betétgyűjtés területén meghatározóvá vált OTP sem törekedett arra, hogy az önkormányzatok számlavezetője pozíciójában a kormánytól teljes mértékben függetlenedjen.
A korábbi időszak „nemzeti bajnokai” mellé az Orbán-rendszer további „udvari szállítókat” nevelt, így (a magántőkealapok homályos rendszerén keresztül) az Orbán-oligarchák befolyása alá került három bank (Takarékbank - Spéder Zoltán; Külkereskedelmi Bank - Matolcsy György; Budapest Bank - Mészáros Lőrinc) egyesítésével létrejött a Magyar Bankholding (MBH). Ez aztán nemcsak szolgaian kiszolgálta a voluntarista gazdaságpolitikát, hanem még „politikai” kölcsönökkel is segítette Orbán európai szélsőjobboldali politikai szövetségeseit. De udvari szállító a királyi vő is, akinek az önkormányzatok soránál európai pénzekre utazó közvilágítási cége után a támogatásokat inkább vissza kellett fizetni, csakhogy az uniós vizsgálatot elkerülhesse Magyarország. Ilyen új „nemzeti bajnok” Mászáros Lőrinc és Szíjj László az állami autópályákat 35 évig üzemeltető társasága, vagy a hulladékbegyűjtést és hasznosítást megszerző MOHU.
A felsoroltak bizonyítják, hogy a győzteseket szívből kedvelő, ám a győzelemért vívott küzdelmet szívből megvető Orbán valóra váltotta az álmát. Debreczeni József idézte könyvében, hogyan képzelte 1994-ben az állam és benne a gazdaság totális elfoglalását, utólag bírálva Antall Józsefet: „Ezt úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik Magyarország nagytőkései lesznek. Ennél sokkal több nincsen. És ezeket kellett volna- nem kormányzati eszközökkel, hanem egyszerű banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők azután jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez, vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken. Ezt nyugodtan lehetett volna engedni, mert így is azzá vált. Tudniillik elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb így nézzen ki az ország gazdasági térképe. Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni. Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak, akkor is, ha vesztésre áll, akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt. Ami nem lett volna szükségszerű, ha ezek jól meg vannak erősítve. Akkor nem kellett volna átállniuk. Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg a fejlesztési forrásoknál, a pályázatoknál lehetett volna még valamit segíteni, de ott is csak szolidan, semmiképpen sem átlépve a jó ízlés határát.”
AZ ÖNELLÁTÁS, AZ AUTARKIA „ELŐNYEI”. Bizonyára önök is ismerik azokat a borzasztó savanyú, kiköpni való borokat, amelyeket kénytelenek vagyunk meginni – hogy meg ne sértsük a házigazdát. Ennek egyetlen oka, hogy a házigazda „önellátó” borból, márpedig a jó borhoz értő kéz kell, és butik méretekben csak ritkán lehet tartósan jó minőségben termelni. Az önellátás legfőbb baja a kicsiny méretből fakadó alacsony termelékenység. Ezért is szokták mondani, hogy a legdrágább bor, amit maga termel az ember.
Ebből fakad, hogy az önellátásra akkor kényszerülünk rá, ha a kereskedelmi kapcsolatok még vagy már nem léteznek. Mindig legyenek gyanakvóak, ha valaki azt hirdeti, hogy önellátásra készül. Ne felejtsék: Észak-Korea diktátorai saját lakosságukat az önellátás jegyében ítélik éh- és fagyhalálra. Az önellátás a háborús készülődés előjele. Ha valaki persze el tudja hozni az erdőből a hullott gallyat – mert megengedi az uraság vagy az állam -, a földjén szenet bányászhat és ebből termel áramot, mert képes a turbinaépítésre is, akkor persze lehet önellátó. Ám ha egy ország gazdaságát kizárólag az önellátásra akarja alapozni, mert önellátó akar lenni energiából, nyersanyagokból és élelmiszerekből, akkor ennek egyetlen biztos következménye lesz: az, hogy a piaci verseny és a fogyasztók, az adófizetők, azaz a polgárok helyett a nemzeti monopolistákat segíti.
Még van szabad választás: az önellátó nemzeti diktatúra és a szabad polgárokért folytatott piaci verseny között.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.