A vidéki nagyváros jó hírű gimnáziumába Bajorországból érkezett a fiatal nyelvi lektor. Egyetemi tanulmányait befejezve, még az anyaországi munkavállalás megkezdése előtt úgy gondolta, egyéves önkéntes munkát vállal Magyarországon. A szükséges és ilyenkor szokásos hivatalos ügyeket odahaza elintézte, nem volt akadálya, hogy szeptembertől új állomáshelyén elmélyítse és tökéletesítse leendő diákjai némettudását.
A frissdiplomás lányt nevezzük Renátának, aki olyan háttérrel érkezett, amiről a fogadó középiskolában senki nem tudott, és ez az elkövetkező kilenc-tíz hónapban így is maradt. A frissdiplomás hölgy szülei 1990-ben költöztek valahonnan Magyarországról egy Münchenhez közel fekvő kisvárosba, számukra természetes volt, hogy a családon belül kizárólag magyarul beszélnek. Három lányuk született, a középső végzett bölcsészkaron, és amikor kilépett az egyetem kapuján, anyanyelvén kívül németül tökéletesen, angolul és franciául majdnem tökéletesen tudott.
Mivel apja sváb származású, hamisítatlan német családi nevet viselt Renáta (németül ékezet nélkül), így abban a gimnáziumban és városban, ahol tanított és lakott, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy német állampolgársága mellett magyarul éppen olyan jól tud, mint Goethe nyelvén. Csak találgatok, milyen játékszenvedély – nevezhetem emberi bújócskának is – dolgozott a fiatal némettanárban, aki úgy döntött, hogy az előtte álló tanév során nem fedi fel nem is sejtett nyelvtudását.
Osztályok sokaságában tanított. Ott segített a helyi némettanároknak, ahol tudott. Tagja lett a hetvennél több oktatót magában foglaló tanári karnak, ám közvetlenül csak azok fordultak felé az iskolában, akik tudtak németül, angolul vagy franciául, mert más módon – hitte körülötte mindenki – nyelvileg nem lehet vele kapcsolatba lépni. Ahogy az ilyen esetekben történni szokott, kollégái és diákjai élvezték azt az édes nyelvi rejtettséget, amiben Renátáról az ő jelenlétében szinte minden kimondható volt – magyarul.
Ha ott volt, úgy beszélték ki a tanárok és a tanulók is, mintha nem róla beszélnének. Minden terítékre került. Külseje, pedagógusi képességei, vélt vagy valós emberi gyengeségei és erősségei, ruhái, cipői, szokásai, találgatások párkapcsolatairól, egyáltalán a férfiakhoz, de lehet, hogy a nőkhöz fűződő viszonyáról, kedvteléseiről, modoráról. Vita bontakozott ki a tanáriban, hogy mennyire tekinthető tipikus németnek, mennyire nem. Egyáltalán arról, létezik-e ilyen kategória. Jóindulat és irigység keveredett a róla szóló, füle hallatára elhangzott beszélgetésekben, amelyeket
rezzenéstelen arccal hallgatott – ez nem mindig lehetett könnyű –, nem árulhatta el, hogy mindent ért.
Az utolsó tanítási napon aztán borított. Előbb a tanáriban, majd az osztályaiban természetes hanghordozással, mosolyogva szólalt meg magyarul, megköszönte mindenkinek a mögötte álló évet, a lehetőséget, hogy taníthatott, és hogy jobban megismerhette az országot és annak lakóit.
Azon a napon nagy csend borult a gimnáziumra.