Na, ez az, amit semmiképpen ne ejtsenek ki a szájukon, ha augusztus 20-át akarják ünnepelni, netán szerepelni is. Azt, hogy „macskás fadísz”. Különösképpen kerülendő ez a két szó, ha mondjuk Tusnádfürdőn lépnek fel. Mert mint a Népszavából is tudható, ez volt a bűne a Margaret Island zenekarnak, amelytől erre föl meg is vonták az állami rendezvényeken való fellépés lehetőségét. Pedig trükkösen nem is a „mocskos Fidesz”-t kiabálták, viszont gyöngéd célzásként macskás fadíszeket ábrázoló képek előtt muzsikáltak.
Így aztán ne is legyenek megsértve, hogy Szent István nem kért belőlük. Pontosabban Deutsch Tamás nem kért belőlük, de ez csak árnyalatnyi különbség. Rátette őket a zenész-feketelistára, a rendezők innen már tudták, kik a nemkívánatosak. Elég baj, hogy neveletlen ifjoncok folyton ezt az alpári „mocskos Fidesz”-t üvöltik a koncerteken. Én ugyan már csak életkori okokból sem teszek ilyet, mégsem vagyok jó a kormányköröknek. Úgy látszik, felesleges volt megöregednem.
A Pesti Srácok tisztázta: ha nem is tartozom a koncertező ifjak (a kiapadhatatlan költői vénájú Bayer Zsolt megnevezésével „kígyóvállú kis szarjancsik”) közé, „a lelkük sötétjében vadkommunista belvárosi értelmiséghez”, amelyet a lap emleget, bizonyára odasorolnak. Ezek „a rendszerváltás óta próbálják kicsinálni augusztus 20-át … a magyarság ilyen koncentrált sűrűségétől sugárban hányják az epét az elvtársak”. Az Origo folytatta: „Tudjuk, hogy a Tisza Párttal kiegészült baloldalnak mi a baja Szent István napjával. Őket idegesíti minden, ami magyar, ami nemzeti büszkeségünket táplálja.”
Én speciel tényleg a Belvárosban lakom, dehát a Várnegyed sem tekinthető a város külső rozsdaövezetének, ott meg szép számmal húzzák meg magukat főfideszesek is. És ugyan fogalmam sincs, miben áll „a magyarság koncentrált sűrűsége”, de azt pl. kifejezetten szeretem, ha „nemzeti büszkeségemet táplálják”. Utóbbi időben eme büszkeségnek kormányunk úgyis kevés friss táplálékot kínált.
Ebből a szempontból a magyar űrhajósok és kitüntetéseik vitathatatlan kivételek. Örültem nekik. Nemzetileg valószínűleg
büszkének kellene lennem Orbánék hatvanpusztai csudabirodalmára is, különösen a közelben lévő földút új tulajdonosára, a háromesztendős kis Mészáros-unokára, ha egyszer olyan gyerekbarát vagyok.
De igazság szerint frusztrál, hogy a fiam, majd az unokáim 3 évesen legfeljebb a homokozó vödrükben hoztak haza és birtokoltak el néhány dekát a Magyar Anyaföldből, de egy nyamvadt földút nem sok, annyit sem tudtunk a nevükre íratni.
Ezért a „magyarság koncentrált sűrűségében” inkább a tűzijáték során próbáltam megmerítkezni. A tűzijáték sztoriját most egy öreg juhász szájába adták az M1-en. Szerencsére nagyon művelt öreg juhászról volt szó: szemben lakosságunk többségével, alapos ismeretekkel bírt Orseolo Péter jelleméről és gaztetteiről. Akiről két fontos dolgot kell tudni: az egyik, hogy Péternek hívták a szerencsétlent, a másik, hogy „áruló” volt. Mondhatni, a történelem korai figyelmeztetése a mai áruló Péterek eljövetelére. Nem tudom, mit kell ezen röhigcsélni az ellenzéki hajlandóságúaknak. Ebben aztán igazán semmi politikai áthallás nem volt, ugyan már. Ha csak az nem, hogy sose fogadjuk el engedelmesen utódnak, akit a mindenkori uralkodó kiválaszt. Ahogy azt se, ha ugyanő a családtagjait részesíti előnyben. Mert Orseolo Pétert, saját unokaöccsét maga a most ünnepelt Szent István jelölte a trónra.
Úgy látszik, ő sem volt csalhatatlan. Úgy hallom, Orbán is nézte a tűzijátékot. Azt írta a Harcosok Klubjának, még mindig a hatása alatt áll. Azt el is hiszem. Ebből a folyamatos utódmegnevezésből eszerint vissza kell vennie egy kicsit. A családja helyzetbe hozásából pláne. A feladat csak annyi, hogy mindig legyen valaki a közelében, aki figyelmeztetőleg Orbán fülébe súgja Orseolo Péter nevét.
Az ókori görög drámai játékok hagyományos sorrendjét felcserélve ezúttal a komédiát követte a tragédia. Augusztus 20-a estéjét az azt követő éjszaka. Nemzeti büszkeség után a nemzeti szégyen. A köztársasági elnök arcpirító sunyiságát ebben a számban Németh Péter már elemezte. De Sulyok -most éppen mint szatyorszégyen- a közös forgatókönyvet adta elő, szokásos ügyetlenségével belesülve a szövegbe, kétségbeesetten figyelve a súgót. A valódi vezetők Orbántól Szíjjártóig ugyanígy sunnyognak. Orbán ugyan Sulyok botránya után délutánra kénytelen volt orosz támadásról beszélni. De -ahogy korábban Romániában is- Putyin és az oly sokat hivatkozott határon túli nemzettársak közül megint Putyint választotta.
Nem tette meg, ami kötelessége volna. Nem hívta fel barátját és szövetségesét, Vlagyimir Putyint. Nem mondta, hogy elég. Elég a határainkhoz közelítő agresszióból.
Putyin ante portas. Orbán meg akarva-akaratlan nyitogatja a kaput.
Zrínyi Ilona három évig védte Munkácsot a gyilkos hajlamú Caraffa rabló zsoldosaitól. Orbán egyetlen percre, jelképesen sem volt erre képes.
Hazafiságból elégtelen. Ahogy Illyés írta: „És nem volt hazának elég,/ a Gellérthegyen a rakéta,/ s a Városiban a bokréta/ és a szobroknál a beszéd.” Sem a tűzijáték, sem a kereszt.
Nagyon nem elég.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.