Ülök a Duna-parton. Előttem a szállodahajóból ki- és beszálló utasok. Nemsokára, egy hatalmas bőröndöt, egy koffert meg egy kézitáskát levágva, nagy amplitúdókkal, mellém telepedett egy fiatalember. Miután jól elhelyezkedett a padomon, megkérdezte angolul, leülhet-e. Némiképp savanyú ábrázattal – most mit mondjak, nem? – bólintottam. Tudtam, nem úszom meg, hogy meg ne szólítson. Kiderült, lengyel, én meg ugye magyar, no, hát akkor vagyunk mi két jóbarát. A németeket viszont utálja, azok mind kurvák. Meg a románokat is, mert azok meg falsak. Tele volt velük a hajó. De fals magyarral ő bizony még soha nem találkozott. Erre közbevetem, hogy azért most Orbán meg Tusk két nem annyira jó barát. Na, Tuskot ne is említsem, azt jól fejbe kéne lőni, eladta Lengyelországot a németeknek. Orbánt viszont nagyon szereti, mert ukránellenes. Mi az, hogy mi támogatjuk őket, azok meg nem adnak vissza semmit, ugye?!
Visszafogott hümmögésemet látva kissé váltott, hogy a politika amúgy egy szarság, csak az a lényeg, hogy mi, magyarok-lengyelek, tartsunk össze. Mert ugye az "egeszsegedre" is, milyen bonyolult, náluk csak na zdrowie. Közben sodort egy cigit, megkínált, de hát én nem élek ilyesmivel. No akkor ő megy is, indul a repülője, viszont még szerez valahol egy jóféle magyar pálinkát, mert annál jobb nincs. Ja, nincs, nincs. Újdonsült lengyel barátom itallal ápolt bensőséges viszonyát mi sem bizonyította inkább, mint a belőle áradó, átható cefreszag meg a táskájából szivárgó valami. Aztán nagy robajjal el.
Bár én ezt a srácot készséggel kebelbarátommá fogadom, ha kíváncsi lett volna a kéretlenül rámzúdított, masszív politikai agitációjáról alkotott véleményemre, otthon bízvást mesélhetné: képzeljétek, egész utam során egyetlen fals magyarral sem találkoztam, de aztán a legvégén csak kifogtam egyet.