Igazán sokat az tud az életről, aki már sok halált látott. Sándor Fegyir ilyen: önkéntesként szolgált az Ukrán Honvédő Háború frontján. Ahogy a front „odaátjáról” az életbe visszatértek többsége, ő sem sztorizik. Ő maga a „sztori”: bárhová megy, belül magával cipeli élete végig a háborút, a lövészárok immáron belül, lelkét szeli ketté, harctéri történeteiket pedig csak pillanatok alatt jéghideg keménnyé vagy éppen végtelenül fájdalmassá váló tekintetük mondja el. A frontról ” visszatért ember hallgatagsága kiáltó: az ilyen ember nemcsak a háború élő, lélegző mementója lett, hanem az élet határköve: benne immáron szüntelen élet dolgai kerülnek mérlegre, mivel a halál kitapintható, napi közelsége egy idő után kiélesíti az ember érzékeit, egy életre megtanul különbséget tenni fontos és lényegtelen között.
Sándor Fegyir pontosan ezért mosolygott, amikor megkérdeztem, hogy lát-e reményt arra, hogy az Ukrajnára zúdított gyűlölet után egy nap barátság lehet a két szomszéd nép között? A nagykövetnél ez nem kincstári optimizmus, hanem vegytiszta bizonyosság, mint imádság végén az ámen megnyugvása: így lesz.
Sokkal-sokkal több minden összeköti a két népet, mint ami momentán elválasztja. Hogy mást nem mondjak ami ma az oroszok el akarnak foglalni, Herszon és Zaporozsija azt régen úgy hívták: Etelköz. Persze ez csak amolyan térképész álbölcselkedés lenne.
Ennél sokkal-sokkal fontosabb oka van, annak hogy a mostani, Ukrajna ellenes propagandaricsaj rövidesen történelemkönyvek lábjegyzete lesz.
Bár Sándor Fegyir nem régóta van ideát, alighanem már kapizsgálja az évezredes magyar sors és politika fura kettősségét: míg a nagypolitika, az ország magát és népét gyakran eláruló, hódítókkal kollaboráló elitje különféle idegenellenes gyűlölet szításával próbálta meghódítani magának a jövőt, közben a magyar népi kultúra mindennapjaiban maradt ami volt: Európa leginkább befogadó és integráló kultúrája.
Mert az egykori, valószínűleg soknemzetiségű és vallású törzsszövetségi rend évezredes hagyományai, reflexei mondhatni generációról-generációra átörökítődtek a Kárpát medence népében: az ide érkezők, csatlakozók könnyen beilleszkedtek, idővel felvették közös nyelv lingva hungaricát, ugyanakkor saját kultúrájukkal gazdagították a magyar civilizációt.
Így, történelmi távlatokból érthető meg, hogy miért volt az, hogy például a legsúlyosabb migráns gyűlöletkampányok és hisztéria közepette az emberek itt vígan eljártak a palesztin körzeti orvoshoz, bevásároltak a szír közértesnél.
Ugyanígy ma hiába vicsorog mindenütt óriásplakátról és fizetett hirdetések ezreiről az ukránellenes gyűlöletkampány, közben az idemenekült ukránokat, vagy most a nyaralni jött félárva ukrán kisgyerekeket mindenütt szeretettel fogadták. A befogadás kultúrája kiirthatatlanul ott van és ott is marad a magyarság génjeibe.
Pontosan ezért lett a magyar civilizáció a történelem egyik legéletképesebb, legsikeresebb vállalkozása, Európa egyetlen, lovasnomád népből kialakult állama: a „magyar” ugyanis nem egy genetikai közösség, hanem sokkal inkább egy eszme: egy megannyi népből, kultúrából kialakult és folyamatosan formálódó nyelvi, kulturális és sorsközösség. Ez adja a magyar civilizáció egyediségét és erejét.
Sándor Fegyir mosolya ennek a mélységesen magyar igazságnak a kimondásáról szól. Persze, hogy egy nap testvérnép lesz az ukránból és a magyarból.