Az ember valósággal megsajnálja Donald Trumpot. Szegénynek vajmi kevés fogalma van arról, hogy mit tesz. Nem tudja, hogyan kell felkészülni egy diplomáciai tárgyalásra, nincs is csapata, amelyik elvégezné az előzetes elemzéseket, úgyhogy folyamatosan rögtönöz, ráadásul mindent a saját egója alapján ítél meg. Valójában persze a világot, benne Európát és saját magunkat sajnáljuk, Trumpnak nincs szüksége a részvétünkre. Ő nemcsak fényezi magát, hanem el is hiszi, hogy jótékony hatással van a nemzetközi eseményekre, szerinte fél év alatt már hat-hét háborúnak vetett véget, igazán megérdemelné a Nobel-békedíjat.
A béketeremtés szándéka mindenképpen dicséretes, de jó szándékú hályogkovács is okozhat helyrehozhatatlan károkat. Itt van például Ukrajna. Pénteken, Alaszkába tartva Trump a tűzszünetet nevezte fő céljának. A Vlagyimir Putyinnal folytatott tárgyalás után viszont már békemegállapodást sürgetett. Hétfőn, az európai vezetőkkel és Volodimir Zelenszkijjel találkozva védelmezte vadonatúj álláspontját, míg német és francia részről újra felvetették a tűzszünetet. A különbség akár több százezer emberélet, hiszen egy békemegállapodás hosszú és bonyolult folyamat, azalatt sokan esnének el a fronton vagy halnának meg a hátországban.
Trump ugyanilyen bizonytalanságot mutat az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garancia ügyében, ami nélkül Zelenszkij még csak el sem kezdhet alkudozni a területi kérdésekről. Az amerikai elnök elfogadta az európai ajánlatot egy 90 milliárd dolláros fegyvermegállapodásra, és nem zárta ki, hogy amerikai katonák is részt vegyenek a békefenntartásban. Ugyanakkor nem tudni, hogy a Nyugat milyen szerepet játszana – harctámogatást is adna az ukránoknak, vagy csak kiképzőkkel segítene, netán az egyelőre nem létező tűzszünetet felügyelné? Eddig francia, brit, német és török részvétel merült fel, de szinte minden az amerikaiakon múlik. Moszkva persze kizárja a NATO szerepét, de nem világos, hogy ez csak a szervezet parancsnoksága alá helyezett egységekre vonatkozik, vagy a tagállamok nemzeti hadseregeire is. Hétfői kétértelműsége után Trump kedden pontosította, hogy nem küld szárazföldi egységeket – de támogatnának egy európai missziót. Azt nem részletezte, hogyan, pedig itt is rengeteg variáció lehetséges – kezdve a logisztikával a műholdas felderítésen át egészen a légvédelemig, sőt, a harcirányításig.
Közbevetésül egy apróság: Putyin szemlátomást nem akar véget vetni a harcoknak, hiszen egyelőre nyerésben van. Az is kérdés, hogy egyáltalán választhatja-e a békét.
Eduard Topol Bakuban született, Izraelben élő amerikai állampolgárságú író nyílt levélben emlékeztette Trumpot, hogy az orosz történelemben a nagy háborúk után általában nagy felfordulások következtek, mert a hatalom nem tudott mit kezdeni a „világlátott” katonák tömegeivel. A napóleoni háborúkat követte a dekabristák 1825-ös felkelése, a Japántól elszenvedett vereséget az 1905-ös forradalom, az első világháborút 1917, az afganisztáni kivonulást a Szovjetunió összeomlása. A második világháború is csak azért kakukktojás, mert a szovjet hadsereg zöme Kelet-Európában maradt. Putyin persze tisztában van a precedensekkel, és aligha akarja, hogy Ukrajnából hazatérő katonái megpróbálják megismételni a néhai Jevgenyij Prigozsin puccskísérletét.
Utólag, nyugati forrásból az is kiderült, hogy Trump az európaiak kérésére hétfőn felhívta Orbán Viktort, és megkérdezte, ugyan miért akadályozza Magyarország Ukrajna európai uniós csatlakozási tárgyalásait. Régóta világos, hogy a magyar külpolitika nem lehet egyszerre lojális Moszkvához, Pekinghez és Mar-a-Lagóhoz. Az európai vezetők kellettek hozzá, de most már Trump is felfigyelt a közös köröm alatti magyar tüskére. Ahhoz, hogy Budapesten (vagy bárhol) találkozzon Putyin, Zelenszkij és Trump, egyrészt az kellene, hogy az oroszok egyáltalán hajlandók legyenek tárgyalni az ukrán elnökkel, másrészt az, hogy a felek készen álljanak a fájdalmas kompromisszumokra. Egyelőre egyedül Trump szándéka világos, de az még kevés. Ő a világon az egyetlen, aki elhiszi, hogy a két szép szeméért Putyin hajlandó a békére.