Baktatunk felfelé a napon. Kellett volna sapkát hozni, szalmakalapot, ami errefelé dukál, vagy legalább egy kis kendőt, amit a fejünkre tekerhetünk. Forrón tűz a nap, még a kabócák is elhallgattak a hőségben. Csak néhány zöld gyík piheg a köveken, de léptünk zajára ők is gyorsan beiszkolnak a bojtorjánok és katángkórók alá. Balgamód azt hittük, ha már Erdélyben vagyunk, az egész utunk erdőben vezet majd. Nem, nem a szó eleji egyezés miatt jutott ez eszünkbe, cseppet sem, sokkal inkább korábbi tapasztalataink okán, hisz eddigi túrázásaink zömmel árnyékosabb helyen történtek errefelé. Még szerencse, hogy hoztunk vizet, s az útszéli szilva- és almafák szaftos gyümölcsei is oltják a szomjat, még ha a hőérzetet nem is csökkentik számottevően.
Sztánáról indultunk, ahol kerek évfordulót ünneplő jó barátaink már az ebédhez, s mindjárt egyben a vacsorához készülnek, idevárnak majd minket is vissza. Ez itt a kalotaszegi Alszeg legkisebb települése, százötvenen ha lakják. Zömük magyar anyanyelvű, s jó papjuk gondoskodik a közösség összetartásáról. Idejutni nem egyszerű: vagy méretes kátyúk keresztezik utunkat, vagy a domboldalon legeltető juhász három nagy loncsos kutyája acsarkodik a kerekeink körül, de legfőképpen az autó elejében, amitől métereken át csak néhány arasznyit megyünk előre, ha nem akarjuk elütni őket. Gazdájuk egykedvűen tekinget felénk, sem egy füttyszó, sem egy visszahívó parancs nem hangzik el, oldjuk meg, ahogy tudjuk.
Szépen felújított kúriában van a szállásunk, innen indulunk a bőséges reggeli után, részben, hogy előre ledolgozzuk az itt óhatatlanul ránk rakódó dekagrammokat, rosszabb esetben kilókat, részben, hogy megnézzük Kós Károly egykori házát, amit egyfajta remetelakként használt, s ahol Dsida Jenő és Móricz Zsigmond is megfordult a látogatók között korábban.
Csapatunk egyik tagja a Temesváron született és Kolozsváron meghalt polihisztor munkásságából írta annak idején szakdolgozatát, de épp ezt az ikonikus épületet, a Varjúvárat nem látta még soha, ezért kétszeres oka is van a felkerekedésünknek.
Házigazdánk figyelmeztetett: bemenni nem tudunk majd, sőt, az örökösök nemrég még a telket is körbekerítették, s bekamerázták, hogy távol tartsák az illetékteleneket, akik otrombaságból vagy egyéb céllal próbálták bemocskolni, megrongálni a bájos lakot. Így, kizárva immár a barbárokat, a kőből rakott, magas tornyú, a természetbe tökéletesen belesimuló épület hű maradhat alkotója több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett szándékához. „Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogyan én azt elgondoltam magamnak. Legyenek a földek egy tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes… Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendben tartva. Szép legyen és gyönyörű a szemnek is, és azt szeretném, hogy gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden fűjét-fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra.”