A férfi az egyetem kukái előtt áll, módszeresen pakolja ki a tartalmukat. Amint elhaladok mellette, felkapom a fejemet. Rádiót hallgat. Miközben kukázik, az ember rádiózik. Megrendülök. Azonnal elképzelem őt a régi életében, olyannak látom, amilyen azelőtt lehetett. Mielőtt az utcára kényszerült volna.
Nedvesen csillan az ívlámpa fényében a beton, fekete a járda, mint a pokol bejáratához vezető út. Rázza az ágakat a novemberi szél, kutakodón nyúl az átmeneti kabátok alá, megcibálja a sálakat, kifordítja az esernyőket. Szemerkél az eső, a ködfátyol sejtelmesre halványítja a teliholdat.
A férfi az egyetem kukái előtt áll, módszeresen pakolja ki a tartalmukat. Akkurátusan kiemel, megszemlél, balra teszi, ami kell, jobbra, amit visszarak majd. Háromnaponta jön, minden hivatalos kukaürítéskor. Más napokon nem bolygatja a szemétgyűjtő konténereket, nagy ritkán, csak, ha a szükség nagyon ráviszi, akkor szokott a szelektívbe kicsit beleturkálni, de csak szőrmentén, nehogy az őrök elkergessék erről a jó kis helyről. Ez az ő felségterülete, jól leosztott, az átlagember számára láthatatlan sakkjátszma ez, ahol minden bábu betartja a fekete-fehéren egyértelmű, íratlan szabályokat.
Az utca kemény terep, nem tiltja, nem tűri, viszont megtorolja a próbálkozást.
A kukázó férfin rengeteg réteg ruha van, látszik, nélkülük sovány, semmi kis ember lenne, de a talált-kapott ruhák a hidegben, átmenetileg jól tápláltnak tüntetik fel. Fején vászon usánka, aminek szélben repkedő fülvédői vidáman rohangáló, lebegő fülű tacskóéhoz hasonlatos füleket varázsolnak neki.
Amint elhaladok mellette, felkapom a fejemet. Rádiót hallgat. Miközben kukázik, az ember rádiózik. Megrendülök. Azonnal elképzelem őt a régi életében, olyannak látom, amilyen azelőtt lehetett. Mielőtt az utcára kényszerült volna.
Halkan pittyegő órahangra ébred, a félhomályban apró csókot lehel felesége gömbölyű vállára, a nő álmában elmosolyodik, a biztonság derűjével fészkeli arcát a párnába. Az ember kicsusszan a testmeleg paplan alól, lábujjhegyen óvatoskodik a gyerekek szobája elé, benéz hozzájuk, jólesik neki, hogy ő vigyázza édes álmukat, majd lemegy a konyhába. Bekészíti a kávét, kenyeret pirít, gyümölcsöt turmixol a smoothie-hoz, tejet langyít a zabkásához, mandulát aprít, hogy ropogós elem is legyen a tetejére – előző este látta a neje netes főzőiskolájában –, közben hallgatja a zenékkel megszakított híreket. A nagyfia kineveti, amikor elemet cserél a rádióban, és egyáltalán, a bármikor lejátszható podcastek, meg a Spotify világában, magáért a rádióhallgatásért cikizi, de ő csak vállat von, és rendületlenül megnyomja a gombot az öreg készüléken. Az édesanyja első mozdulata hajnalonként, a konyhában a rádió bekapcsolása volt a villanygyújtás után. „Kinyitom a rádiót, meghallgatjuk, a híreket.” „Apukám, mondták, már, hogy nyertünk-e a lottón?” „Kapcsold be, fiam, mindjárt kezdődik a Szabó család!” Ezek a mondatok égtek bele, és nem, nem hajlandó a szokásaitól megválni. Különben nyitott ember ő, de a rádióhallgatást nem adja semmilyen trendi kütyüért, pedig van neki, jól keres, megtehetné, hogy technikát váltson, és felpattanjon a XXI. század szélessávú sztrádájára.
