Az Európai Unió és az Egyesült Államok kozött e hó elején megkötött vámmegállapodást sokan Trump sikerének és von der Leyen vereségének könyvelték el. Orbán Viktor szerint Donald Trump megette reggelire Ursula von der Leyent. Az amerikai elnök nehézsúlyú tárgyaló, az elnök asszony pedig pehelysúlyú.
Dobozi István az Élet és Irodalom augusztus 8-i számában hasonló álláspontot fejteget, majd azt írja: „Meggyőződésem, hogy Ukrajna nélkül a háttérben aligha került volna sor Európa ilyen megalázó behódolására.” Andor László pedig a Mérce oldalain „Von der Leyen kapitulációja” címmel szintén Európa vélt vereségét taglalja, mindkettő felsorakozva egy bárdolatlan fogalmazás mögé, lovat adva az orbáni anti-EU érzelmek alá.
Első pillantásra persze a megállapodás, amely 15 százalékos vámot vet ki az Európai Unióból az Egyesült Államokba érkező exportra, miközben az USA Európába exportált termékei 0 százalékos vámot élveznek, valóban aszimmetrikusnak tűnik, és az USA számára megalapozatlan előnyt jelent, ami Andor szerint a padlóra viheti az EU tagországok gazdaságát. De helytálló ez a keretezés? Valóban egy megalapozatlan, gyengeségből fakadó aszimmetria felállításáról, vagy a korábbi aszimmetria kiküszöböléséről van szó?
Közismert tény, hogy Nyugat-Európa országai hosszú évtizedek óta - valójában a II. világháború vége óta - folyamatosan nagy mértékű külkereskedelmi többletet élveznek az USA-val szemben. (Hasonló a helyzet az USA többi külkereskedelmi partnerével, így például Kínával, Japánnal vagy Dél-Koreával is.) Párhuzamban a külkereskedelmi mérleg hiányával az USA költségvetése krónikusan súlyos deficitet mutat, amit az államkötvények egyre növekvő kibocsátásával finanszíroz, tovább növelve az USA eladósodását.
Feltünő azonban, hogy a klasszikus, általában érvényes elmélet - miszerint a külkereskedelmi mérleg hiánya az érintett fizetőeszköz gyengülését eredményezi mindaddig, amíg a mérleg nem kerül kiegyensúlyozott állapotba - a dollár esetében nem működik. Miért nem? A dollár a nemzetközi pénzrendszer messze legfontosabb tartalékvalutája. A világ jegybankjai devizatartalékaikat túlnyomó részt dollárban tartják; nincs másik fizetőeszköz, ami a dollár szerepét átvállalhatná.
Ebből a szerepből fakadóan a dollár iránt fennáll egy többletkereslet - olyan kereslet, ami meghaladja a kereskedelem és a beruházások által létrehozott szintet. Ezért a dollár az USA gazdasági teljesítő képességénél erősebb árfolyamon forog, az erősebb árfolyam pedig megnövelt vásárlóerőt biztosít az amerikai fogyasztó számára. A megnövelt vásárlóerő a külkereskedelmi mérleg tátongó hiányában csapódik le.
Az erős dollár az amerikai gazdaság versenyképességének folyamatos csorbulását hozta, hiszen exportált termékei versenytársaihoz viszonyítva drágábbnak bizonyulnak. Egy ideig piacai zsugorodását az amerikai gazdaság a globalizációval próbálta tompítani. Kihelyezve a gyártási folyamatok munkaigényes részét az alacsony munkabérrel működő országokb, de a játszmában rejlő tartalékok, részben a nemzetközi rend felbomlása miatt, mára elapadtak. A folyamat olyannyira legyengítette az Egyesült Államokat - miközben vetélytársai, mint pl. Kína felerősödtek -, hogy az USA ma már nem képes betölteni korábbi szerepét, nem képes érvényesíteni a II. világháború után létrehozott szerződés alapú világrendet.
A világ rohamosan egy disztópikus állapot felé rohan, ahol a káosz és az erőszak az úr, miközben még nem látszik senki, aki képes lehetne az USA korábbi szerepét betölteni. Röviden fogalmazva: a világot az összeomlás fenyegeti, mert a rendszert alátámasztó dollár, az amerikai külkereskedelmi mérleg tátongó krónikus hiányának betudhatóan, egyre inkább veszít hiteléből.
Dobozi István a Népszavában csütörtökön megjelent cikkében (Ellentmondásos dollárpolitika, augusztus 12.) a dollár erős árfolyamát "Amerika tartósan rendkívül alacsony megtakarításának és túlfogyasztásának" tulajdonítja, ahol "a szövetségi kormány költségvetési deficitje a meghatározó". De ez a magyarázat fordítva ül a lovon. A magas költségvetési hiány, az alacsony megtakarítási ráta és a túlfogyasztás mind elméletileg, mind pedig a történelmi tapasztalat alapján nem a fizetőeszköz túlértékeléséhez, hanem ellenkezőleg, annak leértékeléséhez vezet.
Ilyen körülmények között észszerűnek és semmikép sem vereségnek vélem, ha az Európai Unió átvállalja az USA-t nyomasztó terhek egy részét azért, hogy időt nyerjen az összeomlást elkerülő modell felépítéséhez.
Az EU olyan megállapodásokkal lassítja az USA hanyatlását, mint a védelmi költségek növelése vagy a szóban forgó vámszerződés. Kétségtelen, hogy rövid távon a vámszerződés kedvezőtlenül érinti az európai nemzetgazdaságokat. De ez a kimenet egyrészt még mindig jobb, mint az összeomlás, másrészt pedig az európai - elsősorban német -, exportvezérelt gazdasági modell mára mindenképp kifulladt, és egy egészen új, a belföldi keresletre építő modellre van szükség.
Eljött az idő, hogy Európa teljeskörű felelőséget vállaljon sorsáért, azt ne a II. világháború utáni felépüléséhez szükséges kedvezmények maradványaira építse.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
