Provizóriumnak hívják azt az átmeneti időszakot, mely 1861 és 1865 között tartott Magyarországon, ez volt a kiegyezésig vezető út egyik legfontosabb része. A provizórium tulajdonképpen egyfajta politikai alkudozásnak tekinthető, melynek tétje a magyarok számára a Habsburg birodalmon belüli önállóság volt, szemben a bécsi udvar egységességi és stabilitási törekvéseivel.
Nyomban felmerülhet a kérdés, mi köze van ennek a XIX. századi történelmi momentumnak a közeljövő égető politikai lenini kérdéshez, miszerint „Mi a teendő?”. A hazai írott és online sajtó és a közbeszéd hangos az építő szándékú, objektív, vagy éppenséggel szubjektív hangvételű, őszinte és persze önös érdekek által vezérelt vitáktól. Az alábbiakban egy újabb szcenárióval szeretném színesíteni a palettát, amely szerint nem a 2026-os – a többség számára sorsfordító – választás jelentené a fordulópontot az antidemokratikus NE-Rendszer lebontásához vezető úton. Úgy vélem tehát, hogy a vágyott rendszerváltás jövőre még nem egyenlő automatikusan a kormányváltással, ez utóbbi „csak” egy – kétségkívül szükséges, de nem elégséges – stáció az előbbihez haladó keskeny ösvényen.
Mint ahogyan az utóbbi időben többen is megjegyezték, a tavaszi voksolás politológiai értelemben nem igazi választás, hanem népszavazás lesz, melynek tétje az Orbán-rezsim továbbélése (azaz Fidesz győzelem), vagy teljes elsöprése (azaz Tisza győzelem). Álláspontom szerint a kettő között nem lehet kompromisszum, pontosabban ha van/lesz valamilyen középút, az első variáns lép életbe.
Röviden vázoljuk fel a jelenlegi politikai konstellációt. Adott egy kifulladt, legitimitását teljesen elvesztő, az önmaga által megteremtett – a külvilág által csak kényszerűen elismert – legalitásához és hatalmához végletekig ragaszkodó kormánypárt. A másik oldalon eleddig csak egy tehetetlen, de legalább valamennyire hangoskodó, önmagával meghasonlott és egymással torzsalkodó párt-konglomerátum vegetált, a pártállam időnkénti alamizsna osztásának jóvoltából. Ebbe a másfél évtizede állott langyos vízbe csobban bele Magyar Péter, és bő egy év alatt annyira felkavarta, hogy a gránitszilárdságú kétharmad megingott lelkileg, és a hajópatkányok már a fedélzet felé kacsingatnak.
A közhangulat átfordulni látszik, az új képződmény egyre nagyobb támogatottságra tesz szert. A megritkított és egyre hézagosabb szurkolótáborral rendelkező, a Tisza által egybegyúrtan „ó-ellenzék”-nek titulált pártok jelentősége tovább csökken, de egyesek közülük kétségbeesetten kapálódznak, hogy a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5 százalékos, illetve legalább az állami támogatás feltételeként előírt 1 százalékos küszöböt megugorják. Ahelyett, hogy magukba néznének – és a 15, vagy kinek mennyi évnyi, kollaborációban eltöltött időért kiszabott penitenciaként is – időlegesen félre állnának.
Tehát nincs értelme azoknak a polémiáknak, hogy legyen-e „majd” kétharmada a Tisza Pártnak, vagy csak további ellenzéki párto(cská)kkal kelljen koalíciót alkotnia. Az első lehetőség kapcsán unos-untalan mantrázott „mi lenne ekkor a baloldali szavazókkal?”, vagy „nem akarunk újabb autoriter Orbánt!”, vagy „minél több irányvonal, értek és vélemény legyen képviselve az új parlamentben!” stb. morfondírozások is oktalanok. Ezek a követelések, kívánalmak még nem időszerűek. Az első feladat a Fidesz legyőzése a Fidesz által kreált szabályoknak megfelelően, azaz „az egyetlen győztes mindent visz”.
Vagyis most az „egy a zászló, egy a tábor” az egyetlen reális, esélyes alternatíva. És ha a Tisza egyedül akarja vinni a lobogót (aminek okai közismertek), akkor a haza üdvét elsődlegesen szemük előtt tartó pártvezéreknek ideiglenesen vissza kellene vonulni, és nem uszítani az ő majdani gesztenyéjüket is kikaparni esélyes kihívó ellen. Még akkor sem, hogy annak személye szerintük igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ne felejtsük el, ki a legyőzendő ellenfél.
Akik nem „akarják” felismerni ezt a politikai evidenciát, azok vagy elvakultak, vagy – és ismerve a kérdéses pártvezetők kvalitásait, ez a legvalószínűbb – önös érdekeiket, személyes ambícióikat sokkal nagyobbra tartják, mint az autoriter rezsim megszüntetését. Ennek ékes példája Ms. DK elnök, aki maga is természetesen tudja ezt, csak úgy tesz, mintha az összes baloldali érzelmű szavazó szószólója lenne, így ezért „nem teheti meg”, hogy cserben hagyja választóit. Ahelyett, hogy belátná: ha valóban a baloldali értékek képviseletének ábrándja lebeg a szeme előtt, akkor most hibernálnia kellene magát, amíg elül a csatazaj – remélhetőleg uniópárti győzelem és a moszkovita sereg megfutamodása után.
Ha ez megvalósulna, és így megszületne az új kétharmad, ezzel kezdetét vehetné az „új provizórium”, az az átmeneti időszak, amelynek vége a tizenhat évnyi NER-dúlás legfontosabb következményeinek - szintén a Fidesztől ideiglenesen kölcsönvett módszerrel való - kezelése.
Egyidejűleg elindulnak a különböző – az előző érában nem kompromittálódott – politikai szereplők részvételével bizonyos kerekasztal tárgyalások, egy új társadalmi szerződés, egy új köztársasági alkotmány kimunkálása érdekében, melynek népszavazás általi elfogadása fogja megtestesíteni az új kiegyezést. De ez már egy újabbn részletesebb fejtegetés témája lenne.
Előzetesen csak annyit jelenthetünk ki, hogy a kiindulási pont és az elérendő cél a bő másfél évtizedes monokrácia felszámolása, a demokratikus államberendezkedés megteremtése, illetve megreformált visszaépítése és a diktatórikus múlttal való leszámolás, e dicstelen éra főszereplőinek hatalomból és közéletből való végleges kizárása. Ne felejtsük el a néhai Magyar Köztársaság Alkotmányának és a hatályban lévő Magyarország Alaptörvényének közös, továbbélő szövegrészét. Eszerint „Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” (Miért is jut eszünkbe az Aranybulla ellenállási záradéka?)
Ez az első rendszerváltás óta érvényben lévő premissza tehát teljes felhatalmazást biztosít az állampolgároknak ahhoz, hogy ellenszegüljenek azoknak a politikusoknak, akik visszaéltek a felhatalmazásukkal, akik tevőlegesen részt vettek a hatalmi ágak szétválasztásán és a fékeken és ellensúlyokon alapuló plurális liberális jogállam felszámolásában. E „sarkalatos” jogszabályhelyben foglaltakra hivatkozva lehetne visszabontani a teljes NER felépítményt. Az utóbbi évek szlogenje volt a „Nem hagyjuk!”, most éppen a „Nem hagyjuk abba!”; de a provizórium idején új jelszó kívánatos: „Nem hagyjuk annyiban!”. Tanuljunk saját – legalább a harmincéves – történelmünkből, a saját kárunkból. Különben (megint) visszajönnek…
Végezetül az elhatalmasodó Tisza-uralomtól aggódóknak csak azt a logikus érvet tudom felhozni, miszerint ez a mostani rezsim már bizonyított, ennél rosszabb már nem lehet, viszont az ígért új még tiszta lappal indulhat. Bár „az esély lehet veszély”, ne felejtsük, a tiszavirágzás rövid időig tart, és az idézett „egy a tábor, egy a zászló” hatás csak a provizórium alatt tud – és kell neki – érvényesülni, az új sikeres kiegyezés után már nem. És ha az előbbi alatt a zászlóvivő rossz vagy a mocsárba visszavezető irányba vezényelné a követőit, most biztosan lesznek, akik kicsavarják a kezéből a rudat.
A szerző közgondolkodó.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.