Számomra az appendix egyrészt a vastagbél kezdeti szakaszán, a vakbélen lógó ujjnyi belecske, másrészt Bolyai János világrengető műve, „A tér tudománya” alcíme. Ugyanis a zseni édesapjának Tentamen (1832, Marosvásárhely) című hatalmas, kétkötetes művének függelékeként (appendixeként) jelentette meg saját fölfedezését a térgeometriáról.
Természetesen nem mérem magam Bolyaihoz, viszont az appendicitis (féregnyúlvány gyulladás) sebészi pályám első negyedszázadának szinte minden napján adott nekem némi izgalmas intellektuális feladatot. A második 25 évben, az ultrahang és a CT elterjedése miatt – az én pechemre és a betegek szerencséjére - eltűnt az intellektuális izgalom. Ám mostanában, pályám harmadik negyedszázadának második évében újra brillírozhatok „mezei” diagnosztikámmal: kevés a CT és az ultrahang lehetőség. De nem ám Bivalybürgözd Alsón, hanem itt, Budapesten.
Maradjunk még egy percig a vakbélgyulladásnál. Ha nem tudnánk, hogy a gyulladt, kilyukadt appendixet el kell távolítani a hasüregből, és ha nem tudnánk, hogyan kell azt csinálni, illetve ha a műtő nem lenne feltalálva, akkor az appendicitis nem jelentene semmiféle szempontból sürgősséget. Akkor a betegek szép nyugodtan, ágyban párnák és pokoli kínok között meghalnának egy-két-három hét alatt. Ahogy az ment sokezer éven át. A klasszikus „vakbélgyulladás” életveszélyes szövődmény nélküli meggyógyítására 3 napunk van. Legjobb eredményt akkor érünk el, ha a második napon operálunk. Tehát a panaszok kezdetétől számított 24 órán belül kell döntenünk. CT és/vagy ultrahang nélkül is dönthetünk, de sokat fogunk tévedni. Az esetek felében-harmadában ép appendixet távolítunk el, ami nem nagy baj, de a szükségtelen műtéteknek is van szövődmény százaléka. A CT ill. ultrahang éra előtt az első panaszok jelentkezésekor kórházi megfigyelésre kellett utalni a beteget. Elvileg ma már ilyesmire nincs szükség - ha elérhető a modern képalkotó diagnosztika.
Budapesten az történt, hogy radikálisan csökkentették a sebészeti osztályok betegágyait, mert ugye megfigyelésre nincs már szükség. Viszont a nap minden órájában „járóbetegként” is elérhető modern képalkotó diagnosztika megteremtése - szegénységre hivatkozva – elmaradt. Az appendix-gyulladás (appendicitis acuta) csak egy a sok mindennapi (szokványos, gyakori) betegség közül, amelynek ellátására a járóbeteg ellátás felkészületlen. Az akut (sürgős), de nem életveszélyes betegségek közül nem tudnék egyet sem mondani, amelynek járóbetegkénti ellátására minden elemileg szükséges feltételt megteremtett az egészségpolitikai vezetés.
Vajon miért? Nos, ahogy a harangozás elmaradását maradéktalanul megmagyarázza a harang hiánya, úgy az egészségügyi vezetés hibáinak okát is érthetővé teszi a felelős egészségügyi vezetés megszüntetése. Szóval, hogy nincs vezetés. Országosan néhány mindenoldali szánalmas figura kinn van a plakátokon, de ők is, mi is tudjuk, hogy az egészségügyi döntések (minden mással együtt) arra az egyre gömbölyödőbb hasra való ütéssel nyernek valós tartalmatlanságot.
Budapesten még egyszerűbb a helyzet, plakát sincs. A főpolgármester tanácsadókra támaszkodik, amikor éppen támaszkodni vágyik. Ritkán vágyik. Ő mindent megtett: Budapestet felcsúti szent Orbán oltalmára bízta. (Jobb ajánlat nem volt.) Az egészségügytől teljesen megszabadult, amit a bölcspocakú szent nem kért, azt megkapták az „önálló” kerületek. A kerületi vezetőknek tanácsadókra sem futja. Ott általában a döglött akták kezelésével felruházott alpolgármesterek irányítják a betegellátást. El kell ismerni: ahhoz képest jól megy. A hozzám hasonló, kákán csomót keresők szerint azért szükség lenne néhány apró változtatásra. Nem kell tőlünk félni, kevesen vagyunk.
A politika ide nem figyelésében bízva teszek néhány javaslatot. Az „alapellátás”- nak nevezett, valójában alap el nem látásnak nevezhető, „sufni tuning” háziorvosi rendelőkben kínlódó kollégáim számára létre kellene hozni egy komplett diagnosztikai hátteret (RTG, CT, MRI, labor, EKG, ultrahang) tartalmazó, minden nap 0-tól 24-ig működő osztályt. Ez lenne a sürgős, nem életveszélyes betegségeket ellátó osztály (SNÉBO). Egy ilyen egységet minden budapesti kerületi szakrendelőben meg kellene nyitni.
A jelenlegi háziorvosoktól, akik itt alapellátó orvosként háromszor 8 órás műszakban dolgoznának, azt várná el a rendszer, hogy lényegében minden esetben rövid idő alatt (1-2 óra) pontos és biztos diagnózishoz jussanak, majd azoknak a betegeknek a kezelését, akiket nem kell kórházba vagy SBO-ra (sürgősségi betegellátó osztály) utalni, kezdjék, illetve végezzék el. Ha hosszabb ellátásra, és/vagy szakorvosi ellátásra van szükség, biztosítsák a betegutat.
Természetesen ehhez új struktúrára (épület) és infrastruktúrára van szükség. Kétmillió forintos áron 500 négyzetméter épület bekerülési költsége 1 milliárd forint. Nagyjából ugyanennyiből ki lehet hozni a teljes műszerparkot és a berendezést. És most egy kis demagógia: A teljesen felesleges Puskás stadion 200 milliárdjából vadonatúj, XXII. századi alapellátást kaphatna egész Magyarország. Budapestnek elég lenne az az 50 milliárd, amit a főpolgármester kialkudott a világ szégyene (Erdogán és más diktátorok kedvére megrendezett, himnuszok nélküli) atlétikai VB-ért, és amiből 20 milliárd régen megérkezett a főváros kasszájába, és úgy olvadt el, mintha nem lett volna.
Ha ez ilyen egyszerű és ilyen olcsó, akkor miért nem valósítjuk meg? Azért, mert a kerületi rendelő működtetése (fenntartása és a betegellátás finanszírozása) az igazán drága. Tekintve, hogy mindez az államra hárul, az állam pedig sosem lesz beteg, inkább nem csinál semmit. Az a legolcsóbb. A semmi nem kerül semmibe! Ezt minden egészségügyi közgazdász megerősítheti.
Van még valami, ami szintén olcsón megteremthető: a budapesti aktív fekvőbeteg ellátás túlnyomó részének új struktúrája. Érthetőbben: megszüntethető lenne a nagyizületi protézisek beültetésére történő várakozás. A modern gyógyítás ugyanis csaknem minden diszciplínában (orvosi szakágban) beavatkozásokon (intervenciókon) alapul. (A „késes-villás” változatban ez volt a műtét.) A műtéti tevékenység fejlődése nem maradt el a diagnosztika korszerűsödése mögött. A régi rossz műtőkben csoda dolgok történnek. A fejlődés mércéje az, hogy egy bizonyos beavatkozás után milyen és mennyi szövődmény várható. Amikor a szövődmények várható száma nulla, akkor az a műtéttípus végezhető hosszú kórházi megfigyelés nélkül, például „egynapos sebészet” keretében. Az orvostudomány törekvése az, hogy minél több műtétfajta legyen végezhető várható szövődmény nélkül. Így fejlődött ki a „gomblyuk” sebészet, majd abból a robot sebészet.
Sajnos sem a budapesti kórházak, sem a szakrendelések nem kezelik helyén a kórházi ápolás nélkül elvégezhető beavatkozások lehetőségét. Nem azért, mert nem akarnának dolgozni, hanem mert a tulajdonosok (állam és állami önkormányzat) tiszteletre nem méltó ravaszsággal vetik be a TVK-t, a teljesítmény-volumen korlátot és a szakmai inkompetenciát (ostoba, idejét múlt szabályozás) a fejlődés minden formája ellen. Azt mondják, nincs pénzük. (Lehet, de így nem is lesz.)
Sajnos itt sem tudom elkerülni a demagógiát: a Covid idején hirtelen felindulásból elkövetett (fölösleges) lélegeztetőgép-beszerzés költségéből fél Magyarország kistelepülései számára az SBO-k, a SNÉBO-k, a szakkórházak és egynapos sebészetek létesítéséhez szükséges struktúra és infrastruktúra – zöld mezőn is - fölépíthető lenne. Budapest számára az a nyolcmilliárd forint is minőségi változást hozna, amit a (szerencsére) soha el nem készülő szuper-kórház tervezésére dobtak ki, illetve osztottak szét. Pesten ugyanis sok lepusztított régi szuperkórház és szakrendelő épület van, amelyeknek egy-egy pavilonja is elég lenne egy szakkórház és/vagy új egynapos sebészet elhelyezéséhez.
A bökkenő itt is a működtetés és a betegellátás finanszírozása. Pontosabban az, hogy a felvilágosulatlan autokrácia el sem tudja képzelni: mindez tisztességes, piaci versenyes kapitalizmus keretei között micsoda szép új, virágzó egészségügyi világot hozna ránk.
A szerző orvos.
A szerző sorozata az egészségügy megújításáról július 15. óta keddenként olvasható a Népszava 10. oldalán és az online-on. Jövő kedden folytatódik.