Leszerelésünk augusztus 15-ére esett, így a nyolcvanas évek végén ez idő tájt alig vártuk, hogy végre meginduljon velünk a vonat Nagykanizsáról, amely végérvényesen hazavisz. Két-három héttel korábban az obsitosok eltávozást kaptak – ez volt hivatalos megfogalmazás –, hogy a civil ruhát elhozhassák otthonról. Egyik társunkat éppen ekkor zárták fogdába. A leszerelés előtti napokban minden követ megmozgattunk, hogy elzárását lerövidítsék, és együtt léphessünk ki a laktanya kapuján, hogy aztán kinek-kinek az útja akadálytalanul vezethessen Budapestre, Szolnokra, Debrecenbe és Gyulára.
A leszerelés előtti este már felvehettük a civil ruhát. Hihetetlen érzés volt farmerben, pólóban és edzőcipőben járkálni a laktanyában, az épületek folyosóin, a körletekben és a kantinban, ahol korábban csak egyenruhában és katonai bakancsban. Az utolsó éjszaka nem aludtunk. Az elbocsátott katonák között külön csoportot képeztünk. Mi voltunk az előfelvételisek, akik egy évet szolgálnak az egyetem előtt, majd fél évet utána. Ha szigorúan nézem, nem is lehettünk igazi leszerelők, de abban ma is biztos vagyok, hogy maradéktalanul annak éreztük magunkat. Várt Szeged, az egyetem, ami egyéves bezártságunk, a mindennapok parancsuralma után olyan szépnek és vonzónak tűnt, hogy ezeket a vágyakat – a laktanyában töltött utolsó estén ezt nem tudtuk – képtelenség volt beváltani. Ilyen az illúziók természete.
Akkor még nem sejtettük, hogy szolgálati időt később egy évre leszállítják, így nem kell fél évre ismét bakaruhát húzni.
A jövő biztató volt és egyben bizonytalan, mégis szeretném újra magamban érezni azoknak az időknek a határtalan derűlátását, amiről azt gondolom, csak egy húszéves ember sajátossága lehet.
A leszerelőket szállító vonat elindult velünk. Sok társunktól már Budapesten elköszöntünk, vagy mert hazaérkeztek, vagy mert más irányba kellett menniük. Kegyetlenül hosszú volt az út Békéscsabáig, de lehet, bennem volt akkora a türelmetlenség, amellyel a vonat sebessége nem versenyezhetett. Az itteni állomásról még menetoszlopban közlekedve mentünk a helyi hadkiegészítő parancsnokságig. Rövid és nyílegyenes út volt. Itt egy hatalmas terembe vezettek, és megkezdődött civillé válásunk második menete. A ruha ennek csak egyik, és talán nem a lényegesebb felét jelentette.
Megannyi hivatalnok szorgoskodott, hogy visszakapjuk személyi igazolványunkat, az iskolai végzettségeket igazoló papírokat, a jogosítványt és még ki tudja, mit. Korábban nem gondoltam, mekkora öröm lesz újra a kezemben tartani a személyimet, ami ott és akkor azt jelentette: nincs reggeli ébresztő, a szakaszvezetők és az őrmesterek pattogós utasítása, a kiképzések sokasága, a laktanyák börtönmagánya.
Eljutottam az utolsó hivatalnokig; egy nő volt, még egy rakás iratot a kezembe nyomott, valamit alá kellett írnom, és ahogy balra néztem, ott volt az utcára nyíló hatalmas kapu.
Ahogy végeztünk, önkéntelenül megszólaltam: akkor most szabad vagyok? Miért, nem hiszi el? – válaszolt a kérdésre kérdéssel.