A zsidó történet miatt egy időre be is tiltották a produkciót, akkoriban még dermesztően sok volt az elhallgatás ebben a témában, meg Izraellel sem volt különösebben jóban a magyar vezetés. Sokan látták bele közép-kelet európai sorsunkat, Joseph Stein, Jerry Bock, Sheldon Harnick musicaljébe, Vámos László rendezésébe. Ezen a tájékon mindig beleszólnak az életünkbe, nemigen lehet nyugtunk, és miután letiportak, porba aláztak, keljfeljancsi módjára újra fel kell állnunk, és vinni kell tovább az életet.
Mélyrétegek rejlenek ebben a musicalben, miközben a műfaj szabályainak megfelelően populáris, fülbemászóak a dallamai, slágerek vannak benne. És látványos tömegjelenetek. Ezek persze lehetnek pusztán tetszetősek, ahogy az Operettszínház mostani előadásában gyakran azok. De például néhány éve Béres Attila Miskolcon, Görög László címszereplésével, Béres László pedig Kolozsváron, Bogdán Zsolt címszereplésével, élettel, jelentéssel teli, lüktető tömegjeleneteket hozott létre. Valóban a kisemberek mindennapjait, ünnepeit, a falu apraját-nagyját láttuk, ahogy léteznek, szeretnek, összezördülnek, perpatvaroznak, és nagyon is evidensen Anatevkához tartoznak. Itt vannak a gyökereik, itt éltek őseik, ide kötődnek hagyományaik.
Béres Attila már harmadszor tért vissza a darabhoz, fiatalon Egerben, majd Újvidéken is színpadra állította. Érdekes végig követni a különböző produkciók sorát. A kaposvári teátrum fénykorában Bezerédi Zoltán is színpadra állította, Helyei Lászlóval a címszerepben, és az akkori társulat színe-javával, amiben a statiszták, a segédszínészek is megjegyezhető arcú egyéniségek voltak, ezért a falu lakossága szemléletesen megelevenedett. Kerényi Imre nagy húzása volt, amikor a Madách Színházban tartott bemutatóhoz a Budapest Klezmer Band kimondottan autentikus zenekarát kérte fel, ráadásul úgy, hogy jelmezben játsszanak, a színpadon a szereplők között elvegyülve. Amúgy Miskolcon is ők szolgáltatták a zenét. Pár éve Erdélyben, a Csíki Játékszínben szintén figyelemre méltó előadáson mutatták be a musicalt, Erwin Simsensohn rendezésében, Kányádi Szilárd tejesemberével. Bodor Johanna különlegesen erőteljes koreográfiája a szokásosnál jobban mutatta meg, hogyan ugranak fenyegető veszélyességgel egymásnak zsidók és oroszok.
A különböző produkciókban alapvető felfogásbeli különbség, hogy Tevjét, a tejesembert milyen karakternek ábrázolják. A musical alapjául szolgáló, Sólem Aléchem által írt, Tóbiás, a tejesember című kisregényben Tevje hangsúlyozottan kisember, akinek mindennapi megélhetési gondjai vannak, aki egy a falu lakosai között, és nem igazán érti miért vannak azok a hagyományok felbomlóban, amelyek szerint eddig élt. Bessenyei nagy formátumú, öblös hangú hőst formált belőle, némiképp mintha Bánk bánt, Galileit, vagy Dózsát adná, mert ez állt közel a színészi habitusához. Egyébként Norman Jewison híres filmjében, Hajím Topól is inkább ilyen alkat; robusztusságával, kitörő energiáival, szinte akár győzelemre is vihetné a népét, ha ezt nem tennék lehetetlenné a körülmények.
Az általam most látott produkció címszereplője, Rappert-Vencz Gábor valahol a két megoldás között van. Nem is robusztus hős, de nem is egészen kisember a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában, ami a Gyulai Várszínház Erdélyi Hét című programsorozatában vendégszerepelt a Tószínpadon, pótszékes ház előtt, kiadós sikerrel. Rappert-Vencz az átlagosnál formátumosabb, öt gyermekes családapát ad, akinek alaposan kifejlődtek a képességei a továbbélésre. Jók az ösztönei hozzá. A maga módján töpreng is sokat a világ mibenlétéről. Az életből táplálkozik a bölcsessége. Meg az Írásból, amit úton-útfélen nagy elánnal, és általában pontatlanul idéz. Nem hős, de azért karizmatikus. Nem véletlenül fordulnak hozzá sokan a faluból, aminek bizonyos szempontból a középpontja. Nem véletlen, hogy a darabban mind a rabbi, mind a pópa kicsi epizódszereplők, akik nem tudnak érdemben tanácsot adni. Aki még fölöttébb hangsúlyos, Tevje felesége, Golde, Kovács Nikolett alakításában. Ő az a jiddise máme, aki temérdek mindenen keresztülmenve igencsak megedződött ahhoz, hogy bármi is történjék, tűzön-vízen keresztül, szeretettel, vasakarattal továbbvigye az életet. Az ötből a három eladósorba érkezett lány, Bogár Barbara, Budizsa Evelyn, Keresztes Ágnes. Mindegyikük érzékelteti, hogy imádják a szüleiket, kötődnek hozzájuk, de már nem tudnak a régi módon élni. Muszáj elszakadniuk, és ez mindegyikük számára dráma.
Rappert-Vencz megmutatja, hogy Tevje nehezen érti meg a kor szavát, aminek elvadultsága, elembertelenedése nemigen passzol az ő makulátlan tisztességéhez. Régimódisága értékeket hordoz, de mostanában divatos szóval: nem fenntartható. És ez is abszolút dráma, ahogy a mesterséges gyűlöletkeltés és a pogromok végképp. Ezeket a csendbiztos képviseli Diószegi Attila megszemélyesítésében. Tevje barátja volt, aztán parancsra, némileg tudathasadásosan ellene fordul. Ez a szerep felerősödött. Túlságosan sok manapság az olyan ember, aki ilyen-olyan okok miatt a meggyőződése ellenére cselekszik, akinek abszolút hajlik a gerince. Poszet Nándor, Szabó János Szilárd, Erdei Máté a lányok udvarlói, majd férjei. Velük együtt ők is törvényszerűen kiszakadnak az addigi világból, aminek a „múzeumivá” váló képviselője a Kovács Éva által adott házasságközvetítő. Rá aztán egyáltalán nem lesz szükség, a fiatalok mindent maguk intéznek. Akit ő kiközvetít, a mészáros, Péter Attila Zsolt alakításában, hoppon marad.
A Dinu Lipatti Filharmónia zenészei nagy beleéléssel, remek ritmusban játszanak, szinte összeforrnak a színészekkel, akiket Darabos Péter koreográfusként időnként alaposan megmozgat. Bodor András díszlettervezőként olyan közeget teremtett, amiről érződik, hogy meghitten otthonos, Kupás Anna jelmezei is hozzátartoznak Anatevka otthonosságához, amit cudarul nehéz elhagyniuk a zsidóknak, amikor erre kényszerülnek.
Márkó Eszter rendezése áll a lábán. Empatikusan újra ütősen elregél egy ismert történetet, aminek aktualitása sajnos változatlanul döbbenetes.
