Dublinban ülünk egy magyar baráti családnál. Nagy szeretettel fogadtak, vacsora, beszélgetés, a jóembert még Magyarországról ismerem, évek óta nem találkoztunk. A barátom, Laci felesége, aki valami idegenforgalmis felsővezető, egyszer csak feslóhajt: – Itt írják egy magyar újságban, hogy razzia volt Gödön, valami homokpados bulin ütött rajta a rendőrség. Az embereket órákig térdepeltettek, volt, akit ok nélkül, de alapvetően semmilyen drogdílert nem fogtak, csak nagyon peches fogyasztókat. Senki nem nevezte meg, hogy kitől vette a cuccost, így az új törvények alapján, mind bűnözőkké avanzsáltak, elkobozták a telefonokat, rabosítás... A hírek szerint drogot sem találtak náluk, csak a véreredmények alapján lettek meggyanúsítva.
– Sajnos igaz a hír...
Mindenki Lacira néz, a felesége is.
– Szóval, majdnem ott voltam én is, hívtak, ez egy ismert bulihely Gödön, de már nagyon sokat buliztam, nem mentünk sehova a cimbivel, akinél laktam. Este elmentünk sétálni, egyszer csak érdekes kis jelenetet láttunk. Három ismeretlen középkorú kocogott a sötét utcán. Nagy ijedten mondták, hogy mennek haza, a Dunán át menekültek, mert egy csapat rendőr támadta meg a bulit, embereket nyomtak a földre, mire ők úgy döntöttek, ennek a fele sem tréfa és a vizen át menekültek. Állítólag semmi rosszat nem tettek azok sem, akiket levertek a zsaruk. Gyorsan kezeltek velünk és futottak tovább, mi megdöbbenten álltunk a sötétben. Másnap már jöttem is vissza Írországba, és a kapkodásban megfeledkeztem az egészről.
Milyen jó, hogy nem erről szól az életem, és csak alkalmanként futok bele ebbe a negatív szürke esőfelhőbe.
Alapvetően nincs jó véleményem a rendőrökről. Ez nem 17 évesen alakult ki bennem, mikor még tőmondatokban beszéltem, hanem kiforrott, hosszas gondolkodás eredménye. Történelem szakot végeztem, könyvek ezreit nyálaztam át, és úgy láttam, a történelem gyakorlatilag a rendőrség és katonaság története. Hogy hol, milyen körülmények között bántottak másokat. Legyen ez háború, vallási villongás, terror, önkény, vízért folytatott harc, legeltetési konfliktus, birodalmak sorsa, kisbírók gonoszkodása, valahol valakik egy szervvel arra vettek rá másokat, hogy olyat csináljanak (fussanak, haljanak, égjenek, adózzanak, szolgáljanak, meneküljenek, öljenek...), amit nem akarnak.
Amikor a Gulagról olvastam Szolzsenyicin könyvét a legújabb kori szigorlatra Karsai tanár úrnál, 20 oldalanként dobtam be a sarokba, szitkozódva, hogy én ezt nem akarom elolvasni, mert ennyi emberi gonoszság nem férhet el lapokon. Amikor embereket kihajtottak a forró fürdőből a minusz harmincba, hogy ezzel golyót spóroljanak, akkor telt be a pohár, napokra félretettem a két kötetet.
Ki az, aki elmegy rendőrnek? Vagy katonának. Mivel nekem soha eszembe nem jutott, hogy másokat futtassak, adóztassak, égessek, vagy szolgálatra bírjak, arra gondolok, mert másra nem is gondolhatok, hogy ők teljesen másféle emberek, akik máshogy vannak programozva. Biztos megvannak a saját helyeik, összejárnak, megvannak a poénok, értékek, szokásrendszereik. Nélkülük elképzelhetetlen a társadalom, én mégis félem őket, mert úgy látszik, vannak köztük olyanok, akik élvezetüket látják ebben az amúgy elkerülhetetlen munkában, és öncélúan is képesek bíráskodni embertársainkon.
Nyilván örülök, mikor feleségverő embereket, sorozatgyilkosokat elkapnak, és rendőrök mentették meg Skóciában az életem egy éve, mikor egy gang megtámadott az utcán, szétverték a kocsinkat, ám ott vannak a családi traumák is. A karácsonykor letartóztatott 14 éves nagypapám, akit azért fogtak le, mert illegálisan átlépte a szlovák határt Pozsony felől, apró részletkérdés, hogy szlovák rendőrök hajították át, magyarsága miatt. Az apai nagyapámnál az évi 11 razzia a kommunizmus első, vészterhes éveiben, feketevágások, rejtegetés, megaláztatások. Anyám megfigyelése a Kádár-rendszerben, megannyi trauma, s még nem is beszéltem arról a családi ágról, ahol Gulag, halál- és hadifogolytábor jutott egyeseknek.
Nem tudom nem azt képzelni, hogy egyes mentálisan sérült, boldogtalan emberek, esetleg tudat alatt is, azért mennek erre a pályára, hogy kompenzáljanak.
Egy barátom évekkel ezelőtt egy buliban összefutott egy gyerekkori haverunkkal Egerben. Akiből rendőr lett. Milyen vicces, korábban ő ekézte a legjobban a zsarukat, mindig kiabálta a „sünt”, aztán anyagi okok miatt csak rendőrnek állt. Kicsit meghökkentem, de elfogadtam ezt is. A barát nagyon ittas volt, ordenáré kiabálásba kezdett, hogy ezek miatt a mocskos liberális szarok miatt is, mint Valér tartunk itt. Olyan részeg volt, hogy minden kijött belőle, minden lappangó düh és gyűlölet. A közös barátunk, döbbenten mesélte, hogy elrohant az inzultus elől, mert olyan fekete felhő volt a koma felett. Én hónapokig gondolkoztam ezen, bizonyára zavarja, hogy én eljöhettem Magyarországról, szabadabb lehettem, vélem én, és valszeg, ő pedig boldogtalan az életében. Mindazonáltal, amiket mondott, óvatossá tettek, nem szeretnék hivatalos kapcsolatba kerülni vele, mert azon fenyegetések, amiket ide nem írok le, rettenettel töltenek el. Jó, részeg volt, de tudjuk a részeg és a gyermek őszinte csak igazán. Ilyen élményeim vannak a hatóságokkal a múltból.
Egyik nap levelet kaptam Egerben a házunkban, a levélszekrényből esett ki. A rendőrség írt, hogy testi sértéssel és magánlaksértéssel vádolnak, iktatási szám, meg hogy hívjam őket. Azt hittem, seggre esem, hívtam a számot, egy határozott hang közölte velem a tényállást.
A családi összejövetel némán hallgatta a kertben a párbeszédünket, gyomrom gyűszűnyi lett, nem is értettem a vádakat, aztán elkezdett derengeni valami, ahogy meghallottam a felperes nevét.
Az történt ugyanis, hogy a feleségem szüleinek alsó szomszédja, az alkoholbeteg Imre egy napon, mint évek óta minden nap, elkezdte verni a fűtéscsövet. Ez volt a hobbija. Egy órai kopácsolás után a feleségem lerohant és belerúgott az ajtóba, hogy legalább ma ne verje azt a kurva csövet, mert mindenki beteg. Az alsó szomszéd, egy hatalmas konyhakéssel ugrott elő, a falnál Rita torkához nyomtahoz nyomta (a kislányunk is ott volt, úgy 3 évesen), lihegett a fülébe, teljes rémálommá vált a délután egy fél perc alatt. Szerencsére a fickó visszamenekült a csigaházába, mire én megérkeztem, párat rúgtam az ajtajába, kiabáltam, de elbújt.
Én azt javasoltam a családnak, ne tegyünk feljelentést, mert nincs tanúnk, és csak évekig fogunk a semmire járni a bíróságra. A rendőrség kijött azért, apósom hívta őket. Gondolom nem nézhettem ki jól, mert a járőr hölgy azt mondta, nem mer itt hagyni, olyan a szemem. Biztosítottam őket, nem lesz balhé velem, nem fogok senkit bántani, s végül elült a vihar.
Imre arra jutott, mert nem gondolhatta, hogy nem jelentjük fel, hogy legjobb védekezés a támadás. Ő jelentett fel, hogy betörtem hozzá, megvertem, s emiatt jött is az idézés.
Kihallgatások, szembesítések. Ellenfelem hibátlanul hazudott, és csak az volt a szerencsém, hogy neki sem volt tanúja. Üldögéltem a kihallgató szobákban, volt ott tagbaszakadt kommandós, irodista, halk szavú nyomozó.
Nyilván végig nagyon figyeltem, meg koncentráltam, de egy dolog végigkísért a procedúrán. Hány rokonom, ismerősöm ült már ezen székeken. Mit kaphatott nagyapám a Rákosi rendszerben? Hogyan verhették? Mit kellett mondania, meddig ment le kutyába? Sírt-e?
Eszembe jutottak a gyerekkori barátaim, akikkel egy bandában voltunk, és történeteik. Mikor a zsaruk egy skinhead fiatalt és egy romát zártak be egy cellába, és csibészeltették őket egy baseball ütőért. Egy barátom, akinek a fejére fém tányérral dobtak célba. Egy haverom, akit megtapostak, egy másik, akit hónapokra bezártak. Rolandot leütötték az utcán, mert a földre köpött.
Tamás barátom sztorija is ott zakatolt a fejemben. A Taverna diszkó előtt állt, 30 éves a sztori, ha nem több, és pisilt egy fa mellett. Három nyomozó lépett hozzá, igazoltatni akarták. Fodzsa kemény srác volt, az idegenlégiót is megjárta, nem adta át a papírjait, foglalt volt a keze. Erre a fejéhez fogta a pisztolyát az egyik rendőr. Tamás pisilt, nézte a csövet és foghegyről mondta, lelősz baszdmeg egy pisilésért? A rendőrök elnevették magukat, és otthagyták.
Dédnagymamám ételt vitt az újhelyi gettóba. Kenyér, víz, tej az éhezőknek, adogatta be a lezárt utca tilos házába. Egy katona a fejéhez fogta a puskát. Erre a Dédnagymamán azt mondta neki: – Tudod fiam, ha azért megölsz, mert gyerekeket etetek, akkor lőj nyugodtan.
Kik ezek az emberek?
Félek tőlük.
Egyszer diszkó volt a suliban, ahol tanítottam. Igazgatóm örömmel mutatta be a városból kidelegált rendőrt (az iskolarendőr beteg volt), kezeltünk. Én mint az intézmény diákönkormányzati felelőse a kapuban álltam, jegyet szedtem. Feladatunk volt óránként a suli körül menni egy kört, ellenőrizendő a dolgokat. Ketten bandukoltunk, volt már vagy 11 óra, mikor kis csoportot vettünk észre. A csoportban egy későbbi programozó zseni, egy leendő vállalat igazgatója, egy majdani étterem tulajdonos és a jövő egyik bankára állt, akkor még csak 17 évesen. Egy cigi ment körbe, füstje hozzánk is eljutott, nagyon csúnyát mondtam magamban.
A rendőrrel megtorpantunk és néztünk előre. Én határozottan tudtam, hogy ebben a szarban nem akarok, és nem is fogok részt venni, de nem láttam, merre futhatnék tova. Rágtam a szám, az a pár másodperc óráknak tűnt nekem. A fiatalok csendben röhögtek, észre sem vettek minket. A rendőr, akivel eddig nagyon kimért társalgást folytattunk, rám nézett.
– Mit szólnál, kedves kolléga, ha mi most lefordulnánk ezen a kis úton, arra úgy látom nincs semmi?
– Nagyon jó ötlet, pont mondani akartam.
Egymásra vigyorogtunk és letértünk.
Ez a kis záró történet nagyon fontos igazodási pont nekem, módosította, a véleményemet minden tekintetben. Bizonyára értik, mire is gondolok.
