Dublinban ülünk egy magyar baráti családnál. Nagy szeretettel fogadtak, vacsora, beszélgetés, a jóembert még Magyarországról ismerem, évek óta nem találkoztunk. A barátom, Laci felesége, aki valami idegenforgalmis felsővezető, egyszer csak feslóhajt: – Itt írják egy magyar újságban, hogy razzia volt Gödön, valami homokpados bulin ütött rajta a rendőrség. Az embereket órákig térdepeltettek, volt, akit ok nélkül, de alapvetően semmilyen drogdílert nem fogtak, csak nagyon peches fogyasztókat. Senki nem nevezte meg, hogy kitől vette a cuccost, így az új törvények alapján, mind bűnözőkké avanzsáltak, elkobozták a telefonokat, rabosítás... A hírek szerint drogot sem találtak náluk, csak a véreredmények alapján lettek meggyanúsítva.
– Sajnos igaz a hír...
Mindenki Lacira néz, a felesége is.
– Szóval, majdnem ott voltam én is, hívtak, ez egy ismert bulihely Gödön, de már nagyon sokat buliztam, nem mentünk sehova a cimbivel, akinél laktam. Este elmentünk sétálni, egyszer csak érdekes kis jelenetet láttunk. Három ismeretlen középkorú kocogott a sötét utcán. Nagy ijedten mondták, hogy mennek haza, a Dunán át menekültek, mert egy csapat rendőr támadta meg a bulit, embereket nyomtak a földre, mire ők úgy döntöttek, ennek a fele sem tréfa és a vizen át menekültek. Állítólag semmi rosszat nem tettek azok sem, akiket levertek a zsaruk. Gyorsan kezeltek velünk és futottak tovább, mi megdöbbenten álltunk a sötétben. Másnap már jöttem is vissza Írországba, és a kapkodásban megfeledkeztem az egészről.
Milyen jó, hogy nem erről szól az életem, és csak alkalmanként futok bele ebbe a negatív szürke esőfelhőbe.
Alapvetően nincs jó véleményem a rendőrökről. Ez nem 17 évesen alakult ki bennem, mikor még tőmondatokban beszéltem, hanem kiforrott, hosszas gondolkodás eredménye. Történelem szakot végeztem, könyvek ezreit nyálaztam át, és úgy láttam, a történelem gyakorlatilag a rendőrség és katonaság története. Hogy hol, milyen körülmények között bántottak másokat. Legyen ez háború, vallási villongás, terror, önkény, vízért folytatott harc, legeltetési konfliktus, birodalmak sorsa, kisbírók gonoszkodása, valahol valakik egy szervvel arra vettek rá másokat, hogy olyat csináljanak (fussanak, haljanak, égjenek, adózzanak, szolgáljanak, meneküljenek, öljenek...), amit nem akarnak.
Amikor a Gulagról olvastam Szolzsenyicin könyvét a legújabb kori szigorlatra Karsai tanár úrnál, 20 oldalanként dobtam be a sarokba, szitkozódva, hogy én ezt nem akarom elolvasni, mert ennyi emberi gonoszság nem férhet el lapokon. Amikor embereket kihajtottak a forró fürdőből a minusz harmincba, hogy ezzel golyót spóroljanak, akkor telt be a pohár, napokra félretettem a két kötetet.
Ki az, aki elmegy rendőrnek? Vagy katonának. Mivel nekem soha eszembe nem jutott, hogy másokat futtassak, adóztassak, égessek, vagy szolgálatra bírjak, arra gondolok, mert másra nem is gondolhatok, hogy ők teljesen másféle emberek, akik máshogy vannak programozva. Biztos megvannak a saját helyeik, összejárnak, megvannak a poénok, értékek, szokásrendszereik. Nélkülük elképzelhetetlen a társadalom, én mégis félem őket, mert úgy látszik, vannak köztük olyanok, akik élvezetüket látják ebben az amúgy elkerülhetetlen munkában, és öncélúan is képesek bíráskodni embertársainkon.
Nyilván örülök, mikor feleségverő embereket, sorozatgyilkosokat elkapnak, és rendőrök mentették meg Skóciában az életem egy éve, mikor egy gang megtámadott az utcán, szétverték a kocsinkat, ám ott vannak a családi traumák is. A karácsonykor letartóztatott 14 éves nagypapám, akit azért fogtak le, mert illegálisan átlépte a szlovák határt Pozsony felől, apró részletkérdés, hogy szlovák rendőrök hajították át, magyarsága miatt. Az apai nagyapámnál az évi 11 razzia a kommunizmus első, vészterhes éveiben, feketevágások, rejtegetés, megaláztatások. Anyám megfigyelése a Kádár-rendszerben, megannyi trauma, s még nem is beszéltem arról a családi ágról, ahol Gulag, halál- és hadifogolytábor jutott egyeseknek.
