Sosem elég?
A lángoló hátú koalák sírása fájdalmasabb visszhangot ver,
mint a beszorult, túlhajtott éjszíjtárcsa nyöszörgése,
vinnyogása csapágyas generátoroknak.
Az éhezők bordakosarának ujjnyi csontjai között
úgy süt át a nap, mint egy reménytelenül elrontott film,
hártyavékony vetítővásznon.
Földünk fekete vérét lopják nap mint nap,
gátlástalan üzleteket kötve, kapzsi, soha-nem-elég
vágyak nyomdokán.
Köntösbe bújik a felkent, parolázva issza borát,
motyog, ifjakat kényszerít a vesszőfutásra.
Neonfényben úszik egy isten,
keserű ír a bocsánat.
Amivé lesz
Nemecsek áldozata idejétmúlt, más már a divat,
a grund elesett, mélygarázs a bódék alatt,
fenn üvegpaloták, hidegen csillanó tájolóműszerek.
Vastüdő feszül, a falban pattogás, korrodált szegecsek.
Avar fölé nyúlnak böszme, lankadt fák, kirakatok.
Minden betonba öntött, minden aláépített.
Összeírják a putrikat, ha digitálisan nem lehet, strigulázva
a kisemmizetteket. Szalag mellett ébred minden élő.
Aranyisten, arcod kinyúlik a tükörből, egykor emberi volt:
most kapkod, menekülne, de viszketnek
a muslincák a torokban, ernyedt szárnyak, ijedelem.
Nem évül a bűn, a gyalázatig eleven.
