A szakértőt – egyebek között – a szóhasználata különbözteti meg a politikustól. A politikus nyugodtan mondhatja (mondja is), hogy ezt vagy azt „kell” csinálni a választások után, ha a köztársasági elnök (a bíróság, az alkotmánybíróság stb.) a népakaratnál fontosabbnak érezné a kiválasztók/kinevezők iránti lojalitást. Nem légből kapott feltételezés, hogy ilyesmi előfordulhat: azért vannak ott, hogy fontosabbnak érezzék; arra lettek kiválasztva, és meg is mutatták párszor, hogy nem hiába. De azt, hogy hogyan „kell”, az ilyen helyzetet megoldani, csak a politikus mondhatja meg. Nála ugyanis ez a deklaráció része a politikai programnak, amelynek a megvalósításához választói felhatalmazást kér. A választó meg vagy így szavaz, vagy máshogy, de az a tisztességes, ha nagy vonalakban azért ismeri, hogy mi a választék.
A Fidesz például 2010 áprilisáig egyetlen szót sem mondott – Martonyi ausztriai elszólását leszámítva – az egypárti alkotmányozásról, holott már ott volt az új alaptörvény, meg az egész újraírt közjogi rendszer abban az asztalfiókban, ahonnan mondjuk egy oktatási vagy egészségügyi reform 15 év alatt sem tudott előkerülni. A „kell” a politikus privilégiuma: ő elmondja, mi pedig eldöntjük, hogy kérünk e belőle. A szakértő viszont soha nem mondhatja meg, hogy mit „kell” csinálni, akkor sem, ha jogtudós. Tőle nem ezt az információt várjuk: elegendő, ha kifejti, hogy mi az, ami az adott felállásban megtehető. Mutassa meg az opciókat (rendszerint több is van; az egy elemű választéklista jellegzetesen politikai termék) – dönteni úgyis az a politikus fog, akit a választók a maguk bölcsességében a döntési joggal felruháznak.
S ha már bölcsesség: a hídon elegendő akkor átmenni, ha odaértünk. Előbb, mint már néhányszor kiderült az elmúlt másfél évtizedben, nem csak hogy nem kell, de nem is lehet.