Már túl voltam a negyvenen, amikor még mindig nagypályán fociztam. Volt ekkor néhány év, amikor megcsapott az érzés, hogy nem fog rajtam az idő. Ez aztán viszonylag gyorsan elmúlt, ám tény, hogy heti két futással, a hétköznapokra eső mérkőzésekkel kifejezetten jó erőállapotban tartottam magam. A figyelmeztető jelek, hogy mégsem vagyok huszonéves, a mérkőzéseket követő napokon jelentkeztek. Lassabban regenerálódtam, testemnek több időre volt szüksége, hogy a terhelést követően visszanyerje fittségét. Ekkor kezdtem el masszőrt keresni.
Baráti és ismerősi körben érdeklődtem. Bár nem volt nagy választék, mégis rendre egy Éva nevű nőt emlegettek, akiről „tanácsadóim” kivétel nélkül úgy fogalmaztak, hogy nagyon jó. Telefonon megkerestem, és abban maradtunk, hogy a jövő héten, a következő mérkőzés másnapjának délutánján menjek hozzá. Mint kiderült, családi házának különszobájában fogadta kezeltjeit. Keleti zenével és a füstölő kellemes illatával telt meg a helyiség, amikor elhelyezkedtem az ágyon. Közben két kíváncsi gyerekfej bekukucskált abba a kis birodalomba, ahol ha vendég tartózkodott, nekik tilos a bejárás. Ma is beleborzongok, milyen kellemes, bár fájdalmaktól és nyögésektől korántsem mentes volt az ekkor elkövetkező egy óra. Magamban bosszankodtam, miért nem kerestem korábban masszőrt.
Közben elindult köztünk a beszélgetés, és amennyiben a vendég ettől nem zárkózik el – szól az idevonatkozó íratlan szabály –, akkor ez a kezelő részéről nem számít tolakodásnak. Mivel kölcsönös volt a rokonszenv, hamar az élet sűrűjében jártunk egymásra következő mondatainkkal. Megtudtam, hogy Éva nemrégiben vált, férje megcsalta lényegesen fiatalabb munkatársával, és az álomnak hitt házasságból pillanatok alatt rémálom lett. Per, különköltözés, vagyonmegosztás, gyerekelhelyezés – sorjáztak a témához tartozó fogalmak.
A kezelés végeztével a közlekedőfolyosón Éva nyolcéves, barna hajú kislányával néztünk hosszan egymás szemébe. Amikor a kertkapuban álltunk, édesanyja visszafogott mosollyal annyit mondott: tetszel neki. A következő héten – az első kezelés után menetrendszerűen jártam – a kislány egy általa készített rajzzal fogadott, és alig hallhatóan annyit mondott, amikor átnyújtotta: ezt neked csináltam. Amikor kettesben maradtunk, anyukája mesélte, hogy kislánya mindent szeretett volna rólam tudni, főként, hogy mikor jövök újból. Egy hete vár, érted, azóta, hogy kitetted innen a lábad – hallgattam behunyt szemmel a mondatokat masszírozás közben.
Ma is képtelen vagyok megfogalmazni, milyen hálát éreztem a kislány iránt, aki gyermeki módon ajándékozott meg tiszta szeretetével.
Milyen boldog lesz az a férfi, akit nőként szeretni fog, akivel házasságot köt – gondoltam. Nem tudtam, mit tartogat a jövő.
Néhány hónap múlva Éva telefonált, hogy kislánya beteg lett, minden percben mellette van, nem tud fogadni. Sejtettem, hogy nagy a baj. A leukémia két hónap alatt elvitte. Nem tudtam a temetés időpontját, de soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott.