A XX. század utolsó évtizedében az Egyesült Államok és az Európai Unió nagyjából egyforma súlyt képviselt a világgazdaságban – volt, hogy az egyik állt az első helyen, volt, hogy a másik. A részesedésük úgy 25-28 százalék körül mozgott. Az EU-ban akkor még bent volt az Egyesült Királyság, viszont még nem csatlakoztak a közép- és kelet-európai országok. 2001-től az amerikaiaknak egymásétól nagyon eltérő mentalitású és más retorikát használó elnökeik voltak: George W. Bush, Barack Obama, Donald Trump először, Joe Biden és Trump másodszor. Az ember azt gondolná, a prioritásaik is nagyon mások voltak, de nem. Mindegyik azon volt, hogy Amerika maradjon az első, sőt domináns világhatalom. Tavaly is az USA adta a világ GDP-jének a 26 százalékát, ami néhány kivételes időponttól eltekintve nagyjából megfelelt az elmúlt több mint egy évszázad adatainak.
Az USA az 1890-es évek óta a világ legnagyobb gazdasága. Világháborúk ide, a Szovjetunió széthullása oda, Kína felemelkedése amoda, az emberiség 4-5 százalékát adó Egyesült Államok tartósan őrizte a maga minimum egynegyedes részesedését.
Az EU ellenben nem tudta tartani a lépést, világgazdasági súlya mára visszaesett 17 százalék környékére, amit nyilván több mindennel lehet magyarázni, de az egyik legfontosabb tényező a lassú döntéshozatal, a nemzetállami érdekek összehangolásának törvényszerű nehézkessége.
Így aztán bármennyire is szeretnénk, most egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban az amerikaiakkal, ami meglátszott a Donald Trump és Ursula von der Leyen skóciai tárgyalásai nyomán született vámtarifa-egyezségen, ami nem kölcsönösen előnyös: az amerikai GDP kicsit nőni, az európai kicsit csökkenni fog tőle.
A helyzet némileg hasonlít a 80-as évek elejire, amikor Európát a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták telepítése és a gazdaság recessziója nyugtalanította. Ekkor történt, hogy a szociáldemokrata nyugatnémet kancellár, Helmut Schmidt a Spiegelnek nyilatkozva fontosnak látta felhívni a figyelmet arra a kézenfekvő, ám sokak számára kényelmetlen igazságra, miszerint „csak egy Amerika van, nincs másik, amelyikhez fordulhatnánk”. Akkor Ronald Reagant kellett meggyőzni az európai szövetség hasznosságáról, most Donald Trumpot. Illetve nem is kell, mert ahogy egykor Reagan, úgy Trump számára is világos a képlet.
Az amerikai jobboldal Trump személyes sikerének állítja be, hogy rá tudta kényszeríteni az új vámtarifákat Európára, a NATO-tagok pedig belementek védelmi és infrastrukturális kiadásaiknak a GDP 3,5+1,5 százalékára növelésébe. A nagy örömködés közben Washingtonban jótékonyan megfeledkeznek arról, hogy Trumpnak van egy fontos segítője. Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni háborúval, a Nyugat-Európában végrehajtott merényletekkel és szabotázsakciókkal a frászt hozza Európára. Beate Meinl-Reisinger osztrák külügyminiszter ezért a napokban felvetette, hogy meg kellene vitatni országa csatlakozását a NATO-hoz.
Trump olyan, amilyen. Amerika azonban pótolhatatlan, és még sokáig az marad. Nincs belőle másik, amelyikhez fordulhatnánk.