Pár lépésnyi szélességre kitaposott ösvény vezet fel a hajdani szőlődombokhoz. A Bükk tövében vagyunk, egy faluval odébb a sajátomtól, no de annak érezhetem valójában ezt is. Apám erdészként még errefelé kezdte a pályát, később az itteni henteshez jártunk át kolbászért, tepertőért, jóféle ikrás-selymes disznózsírért. Rokonom is van innen, barátom is, de most hajdani osztálytársaim egyikével-másikával kaptatok felfelé, szívünknek kedves nyugdíjas tanárunk meghívására.
Lépten-nyomon rácsodálkozom a településre, amiről lám, hiába éltem a szomszédjában, mégiscsak alig tudok valamit. Néhány szép régi parasztház sorsát nyomon követtem, az egyikbe be is térünk. Vendégházként működik, de most egy művésztelepnek ad otthont: kiállításmegnyitóra készülnek az itteni, s más vidékekről érkezett alkotók, akik laza fésületlenségben hol a vacsorához fövő makaróniszószt kavarják, hol pedig absztrakt nyomatokat, cérnából húzott térbeli alkotásokat szögeznek a falra. A másik kúriát hollandok újították fel mívesen, autójukból pakolnak épp ki, talán most érkeztek. Széles mosollyal, messziről integetnek, mintha évek óta ismernénk már egymást.
Vasúti síneken haladunk át, bár a kép csalóka: a fémes nyomvonal egyszer csak véget ér, mintha nem lenne hova tovább futnia. Innen már csak pár lépés, s indulunk fel, a dombtetőre, ahol újabb rácsodálkozással fedezem fel a bevájt pincék kővel kirakott bejáratait. Egyik-másik beomlott, van, amelyiken egy aprócska gyerek se férne át, de olyan is, ahová behúzott nyakkal egy magasabb férfi be tudna kukucskálni. Látszik azonban, egyiket sem használják, lassan az enyészeté lesz mindegyik.
Nem úgy a meghívónké. Ma is ruganyosan mozgó testneveléstanárunk zöldre festett, mézeskalács-kunyhóhoz vezet, bő termést adó, errefelé kedvelt besztercei – helyiek szerint „bercencei” – szilvafák árnyai alatt. Feltárul az ajtó, és odabent megannyi kincs. Régi poharak, amiket nagyanyám csak findzsának hívott, üvegajtós szekrény, mifelénk stelázsi, s a föld mélyébe vezető hűvös, kétfelé ágazó pince, ahol üvegballonokban zamatos „visnyai” borok rejtőznek. Bár bizonyára semmi köze a falunév, Nagyvisnyó eredetéhez, a szlávos hangzás mégis ismerős: a cseresznyét mondják hasonlóan oroszul, lengyelül. E gyümölcs íze tűnik fel majd később a borban is: ízes-szagos direkttermőkből készítenek errefelé poharazgatni való nedűt, Otellóból, Izabellából, Delaware-ból (ami errefelé csak delavári.) Borszakírók nemigen jegyzik ezeket, a szupermarketekben polcain sem tűnnek fel, mert magasabb metil-alkoholtartalmuk miatt kereskedelmi forgalomba sem hozhatók. Így leginkább afféle kuriózumként, házi borként kerülnek butykosokba, olyan falvak szélén, mint amilyen ez is itt.
Alkonyodik lassan, a szépen metszett poharakra pára ül. Lassan szedelődzködünk, megköszönve az estét, a nyugalmat, a megállt időt. Visszaindulunk a falu felé, ahol – minő meglepetés megint – még a kutyák sem vakkantgatnak az idegenek láttán, csak csend van, mély, hosszú csend