A korong 1980 augusztusának első hetében az élre rakétázott a brit lajstromban, a Deep Purple történetének harmadik listavezető nagylemeze lett a Fireball (1971) és a Machine Head (1972) után.
E két LP-ről öt dal került a kiválasztottak közé, és összesen négy album számai jöttek szóba, mert az összeállítás a Deep Purple második, klasszikus formációját elevenítette fel. A szuper ötös így festett 1969 és 1973 között: Ritchie Blackmore gitáros (napjainkban 80 éves), Ian Gillan énekes (augusztus 19-én lesz 80), Roger Glover basszusgitáros (79), Ian Paice dobos (77), Jon Lord billentyűs (2012 júliusában elhunyt).
E kvintettet a brit hard rock „szentségtelen háromsága” részeként emlegetik a Led Zeppelinnel és a Black Sabbath-tal együtt. Meg a műfaj pionírjainak tartják őket, és úttörő jellegüket – a többi közt – az is példázta, hogy a zenekar 1969 szeptemberében a királyi filharmonikusokkal közösen muzsikált a Royal Albert Hallban, s a nagylemezre vett hangverseny során – a Hush-hal vagy a Child in Time-mal együtt – bemutatta Jon Lord háromtételes művét, a címében az esemény lényegét tartalmazó Concerto for Group and Orchestrát.
De persze a fő elem a dobhártyát repesztő, felkavaró és felemelő rock volt. Mint a B oldal első száma, a Highway Star, hogy a Deepest Purple-ből, a Legmélyebb bíborból szemezgessünk. Az együttes évekig ezzel a pöröllyel kezdte koncertjeit – aztán a szintén az albumon szereplő Burn lett a nyitó darab –, s egy időben a zenekar olyan emblémájaként emlegették, akár a Steppenwolf Born to Be Wildját vagy a Golden Earring Radar Love-ját.
Lehetett még csemegézni bőven. A válogatásalbum a Black Nighttal indult, ez 1970 augusztusában a New Musical Express és a Melody Maker listáján egyaránt az első helyre került, azóta is a Deep Purple lajstromilag legmagasabban jegyzett kislemeze. (A szövegötlet állítólag egy tréfa folyománya, mert Arthur Alexandernek volt egy nótája 1964-ben Black Knight címmel.) Annak a kislemeznek a B oldalán az albumon szintén hallható Speed King szerepelt, amely a gyökerekhez, a Good Golly Miss Mollyhoz, a Tutti Fruttihoz vagy a Lucille-hoz nyúlt vissza.
Aztán ott volt még a Strange Kind of Woman (a 8. helyig jutott a brit listán), a Fireball (15.), a korántsem csak a tízperces hosszúsága miatt monumentális Child in Time és főként a záró opus, a Smoke on the Water. Füst a víz, a Deep Purple mindenek fölött.
Az egyetemes rocktörténet legikonikusabb gitárriffjeinek egyikét tartalmazó opus a montreux-i kaszinóban 1971. december 4-én keletkezett tűzvészt örökítette meg. A lángok Frank Zappa koncertje alatt csaptak fel, miután a közönség soraiból valaki jelzőrakétát lőtt a mennyezetre. Ribilliót keltett a Smoke on the Water rögzítése is. A felvétel a montreux-i Pavilion táncklubban készült, és a Deep Purple tagjaira a helyi rendőrök törték rá az ajtót. Ennek okát Blackmore így fogalmazta meg: „Öt mérföldes körzetben felébresztettünk mindenkit.”
A szám az amerikai lista negyedik helyéig emelkedett, és olyan hatása volt, hogy még 2007. június 3-án is 1721 gitáros gyűlt össze Kansas Cityben tömegesen eljátszani, egyúttal megdönteni az egyszerre muzsikáló gitárosok állományi rekordját. A csúcs azonban nem sokáig élt, az év október 26-án ugyanis az indiai Sillongban 1730 gitáros adta elő a Knocking On Heaven's Doort, amelyet Bob Dylan a Pat Garrett és a Billy kölyök című filmhez írt harmincnégy esztendővel korábban. (Az 1973-as szerzeményt 1987-ben zajos sikerre vitte a Guns N’ Roses is.)
Amikor Dylan a mennyország kapuján kopogtatott, Gillan és Glover kivált a Deep Purple-ből. Pedig 1972-ben a zenekar 142 koncertet adott három kontinensen úgy, hogy kényszerszünetet kellett tartania, mert Gillan májgyulladáson esett át. A banda a csúcson volt, a bosszús Lord a második felállás felbomlását „a rock legnagyobb szégyenének” nevezte.
Nem sejtette akkor, hogy lesz még nagy találkozás.
