Olyan lett az internet, mint egy ruhásszekrény, amiből csak úgy kikapkodjuk a ruhadarabokat ellenőrizetlenül, nem foglalkozunk vele, hogy jól áll-e, kényelmes-e, vagy kedvünkre való-e. Megpróbáljuk a ruhákat és az információkat is magunkra, az agyunkra szabni, hogy illeszkedjen a világképünkbe, ám ez olykor-olykor igen súlyos ferdítéseket és valótlan meggyőződéseket eredményez.
Ez a végtelen adatforrás azonban paradox módon egyre nagyobb kihívások elé állítja a társadalmi interakciókat és a szakértelembe vetett bizalmat. Megfigyelhető egy olyan jelenség, ahol az emberek úgy érzik, már mindenhez értenek, és mindig mindent jobban tudnak, mint a szakértők vagy embertársaik. Gondoljunk csak bele! Fáj a fejünk? Egyből a Google-hoz fordulunk. „Dr. Google” pillanatok alatt diagnózist állít fel, gyakran súlyos betegségeket vetítve elénk, mielőtt még eljutnánk az orvoshoz. Amikor aztán a valódi orvosunk tájékoztat, sokan hajlamosak megkérdőjelezni a szakvéleményét, hiszen „én már utánaolvastam”. Ez nem csupán az orvos-beteg bizalmi viszonyát ássa alá, hanem felesleges szorongást és feszültséget generál. Hiszen nincsen frusztrálóbb, mint elmagyarázni egy laikusnak szakemberként, hogy bízzon bennünk, értünk hozzá. Én is nap mint nap találkozom azzal a jelenséggel, hogy néha az előadásaimra tablettel ülnek be és ellenőrzik a mondandóm valóságtartalmát, folyton rákérdezve, mintha éppen tetten akarnának érni. Nagyon nehéz így szívvel és lélekkel dolgozni, bármilyen szakmáról van szó.
Ha a telefonunkkal vagy bármilyen digitális eszközzel adódik probléma, akkor is órákat töltünk videók nézésével és fórumok böngészésével, hogy magunk oldjuk meg. Amikor aztán eljutunk a szolgáltatóhoz vagy a szervizbe, hajlamosak vagyunk kijavítani a szakembert, vagy megkérdőjelezni a javaslatát, mert „a neten azt olvastam, hogy...”.
Ez a magatartás nemcsak időt rabol, de a szakember munkáját is megnehezíti, és sokszor még nagyobb hibákhoz vezethet.
De vehetjük a mindennapi példákat is. Vacsora egy elegáns étteremben? Mi már tudjuk, hogyan kellene a szakácsnak elkészítenie az ételt, hiszen láttunk egy tizedik részt a legújabb gasztro-reality show-ból. Építkezés? Mi már tudjuk, hogyan kellene a kőművesnek dolgoznia, mert láttunk pár YouTube-videót. Extrém esetben akár egy szülésnél is előfordulhat, hogy a kismama a netes információk alapján vitatkozik a szülészorvossal vagy a bábával, megkérdőjelezve az évek tapasztalatán alapuló szakértelmet.
Azt hiszem, ez a viselkedési forma a tökéletesség utáni vagyunk hajszolása. Félünk, hogy a rengeteg információból hibásat kapunk vagy nem megfelelőt. Ez a jelenség mélyebb problémára utal: az embertársainkba vetett bizalom hiányára. Úgy tűnik, mintha a digitális térben megszerzett, sokszor felületes vagy félrevezető információ többet érne, mint a másik ember tapasztalata, tudása vagy jó szándéka. Ez a bizalmatlanság feszültséget teremt a személyes kapcsolatokban is, legyen szó barátról, családról vagy munkatársról. Ugyanakkor egy párkapcsolatban is mélyen jelen tud lenni, és igen nagy sebeket tud ejteni az egészséges kapcsolódásban. Egyfelől az, hogy „a legjobbat akarom kapni”-szemlélet miatt sokszor a már kialakult kapcsolatban is kereső üzemmódban vannak a felek, így nem tisztelik a másikat, és nem is fedezik fel egymásban az „egyetlent”. Másrészt pedig a folyamatos kekeckedés, versengés és okoskodás éket verhet két ember közé, nem beszélve a bizalom teljes hiányáról.
Pszichológiai szempontból ez a „mindent jobban tudás” a kontrollvesztéstől való félelemből is eredhet.
A bizonytalan világban az információ birtoklása hamis biztonságérzetet nyújt, azt az illúziót keltve, hogy mi irányítjuk a helyzetet. Emellett a közösségi média állandóan tökéletes, filterezett valósága is hozzájárul ehhez: mindenki a legjobbját mutatja, hibátlan életeket és tökéletes eredményeket prezentálva. Ez a nyomás átszivárog a valós életbe is, és azt az elvárást támasztja, hogy mindent tökéletesen, most azonnal kell megkapnunk.
Egyre inkább hallani, hogy a szolgáltatószektorban, ügyfélszolgálaton, boltokban, kereskedelemben nehezebb a mentális munka, mint korábban bármikor. Türelmetlen vásárlók, rengeteg kérdés, köszönés nélküli távozás. Olyan, mintha eltűnt volna az ember. A „kifizettem, jár nekem azonnal, de minden”-mentalitású ügyfelek egyre jobban árasztják el a fönt említett szegmenseket. Az ügyfélszolgálatosra, az eladóra, a pincérre nem partnerként, hanem egyfajta gépként tekintenek, akinek feladata az azonnali, hibátlan teljesítés. Nincs türelem a hibázásra, nincs empátia a másik fél iránt, aki esetleg emberi okokból lassabban vagy másképp teljesít. Ez a hozzáállás hosszú távon mindkét fél számára káros. A szolgáltató oldalon dolgozók kiégnek, elveszítik motivációjukat, és a munkahelyi stressz megnő. A fogyasztói oldalon pedig a folyamatos elégedetlenség, a kritikus szemlélet nem vezet valódi megoldáshoz, csak frusztrációhoz és boldogtalansághoz. Olyan frusztrációhoz, ami akár az adott szakma végét is jelentheti, hiszen ki akar egy folyamatosan elégedetlen ügyfélkörrel megáldott területen dolgozni. Azt már régóta tudjuk, hogy a munkában, bármennyire is meglepő, nem a pénz a fő motiváció. Az ember a munkájával tölti élete, napjai kétharmadát, az anyagi juttatáson felül, a megbecsülés, az elismerés, a fejlődés, a tanulás és a szórakozás is kell, hogy belecsempésződjön az ember mindennapjaiba, lehetőleg stresszmentesen.
A „tudás átka” egy valós probléma, amely a modern társadalmakat sújtja.
Ahhoz, hogy egy élhetőbb, empatikusabb világot teremtsünk, ahol az emberek újra bíznak egymásban és értékelik a szakértelmet, szükség van arra, hogy tudatosan lépjünk fel a „mindent jobban tudás” mentalitása ellen, és visszaadjuk az emberség és a megértés helyét a hétköznapokban. Persze, ehhez ki kell lépnünk a komfortzónánkból, fel kell adnunk a „mindent megguglizást”, és abba kell hagynunk a gépekkel való kommunikációt, fel kell néznünk az okos eszközeinkből, és meg kell látnunk az embert a másik oldalon. Azt az embert, akinek rossz napja van, vagy boldogtalan, vagy boldog, vagy vidám. Azt az embert, akik mi is lehetnénk, ha mernénk élni.
