A gombák fő szezonja köztudottan az ősz. Nálunk azonban – legalábbis a politikában – négy évente, a választást megelőző évben ez a szezon egy-két hónappal előbb kezdődik. Ilyenkor ugyanis már elkezdenek kibújni a föld alól azok a politikusok és pártok, akikről/amelyekről a megelőző években nem sokat lehetett hallani. Sőt, teljesen újak is kikelnek a semmiből.
Az előbbiekre példa Jakab Péter Nép pártján vagy Vona Gábor Második reformkor nevű alakulata, az utóbbira pedig a KDNP-ből kiugrott Gaal Gergely Merj Magyarország néven a közelmúltban létrejött pártja. Amivel az igazán nagy kárt okozhatják, hogy mind a 106 egyéni választókerületben elindítják jelöltjeiket. Más kérdés, hogy meggyőződésem szerint ezek nagy része üres, zsaroló célú fenyegetés, amit képtelenek lesznek beváltani (bár láttunk már olyan pártot, amely hirdetésben toborozta a jelölteket).
A Fidesznek természetesen a gombák terjedése a célja, amiért a számolatlanul mért kampánypénzen túl is képes lehet anyagi áldozatokra: itt nemcsak a közszájon forgó összegekre kell gondolni, hanem akár jól jövedelmező, jövőbeni stallumokra is. A Tisza Párt értelemszerűen ennek pont az ellenkezőjében érdekelt. És akkor még nem beszéltünk a kamupártok tömegéről, amelyek egyetlen célja a kampánytámogatás lenyúlása.
Az ex-jobbikos, majd ex-mihazánkos Volner János által nyilvánvalóan Fidesz-zsoldosként benyújtott, aljas választásitörvény-módosítás szerint az országos lista állításához legalább 71 egyéni körzetben kell képviselőjelöltet állítani. Ezért a pártok arra kényszerülnek, hogy olyan jelölteket állítsanak, akikről maguk is pontosan tudják, hogy semmi esélyük sincs a körzet elnyerésére, viszont lerontják a Tisza Párt jelöltjeinek – és ezáltal a kormányváltásnak – az esélyeit, egyszersmind javítják a fideszes jelöltek pozícióit. A matematika ugyanis – a politikával ellentétben – egzakt tudomány.
Külön érdemes szólni a baloldal percepciójáról. Az innen bejutásra egyedül esélyes DK vezetője szerint az ő feladatuk annak a szerinte úgy félmillió embernek a képviselete, akik soha nem szavaznának a Tiszára, hanem baloldali jelölt hiányában otthon maradnának. De a döntést a kormány- (és remélhetőleg rendszer)váltásról a választáson résztvevők hozzák meg, és ennek a baloldaliak is tudatában vannak: szerintem a többségük ezért azok táborát gyarapítja majd, akik „orrukat befogva” a Tiszára szavaznak, ha tényleg kormányváltást akarnak.
A baloldali esélyekről egyébként szélsőségesen álmodozó véleményekkel is lehet találkozni. Garamvölgyi Zsolt publicisztikájában (Értelmetlen áldozat, Népszava, 2025. július 5.) azért tartja az ellenzéki visszalépéseket értelmetlennek, mert szerinte a 2030-as választásokon összefogva, megfelelő stratégiával a baloldal leválthatja a Fideszt. Ebből egyrészt kimondatlanul is további négy fideszes év következne, másrészt meg az a már sokszor feltett kérdés, hogy akkor miért nem sikerült tizenhat évig megtalálni az összefogást és a megfelelő stratégiát, és miért sikerülne újabb négy fideszes év alatt?
Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt állítom, hogy a bevezetőben említett mikropártok kardcsörtetése mögött többnyire egy-egy karizmatikus vezető ambíciója áll, miként az „óbaloldal” pártjainak törekvése mögött is néhány olyan jelölté, akik az adott körzetben már sokszor győztek, és kár lenne a beágyazottságukat és győzelmi esélyeiket veszni hagyni. Ezen túl ezeknek a pártoknak a hátuk közepére sem kívánkozik 106 olyan egyéni jelölt állítása, akiknek a döntő többsége a vereség biztos tudatával indul.
A megoldás az lenne, hogy a listaállításnak ne legyen feltétele a biztosan vesztes egyéni jelöltek állítása, és a listáról bejutók körét csak a listákra leadott szavazatok döntenék el. Ehhez a választási törvényt kellene módosítani, persze kétharmaddal, ami nélkül nem képzelhető el valódi rendszerváltás. Azt gondolom, hogy ennek a kétharmadnak a megteremtéséhez a Tiszának is meg kell kötni a maga alkuit, de nem úgy, ahogy eddig sokan gondolták.
A megoldás nem a Tisza és a többi ellenzéki párt deklarált összefogása, hanem az, hogy az olyan egyéni körzetekben, ahol egy inkumbens független jelöltnek (Hadházy Ákos), vagy valamelyik ellenzéki párt jelöltjének (Varju László) szinte bizonyosra vehető győzelmi esélye van, a Tisza nem indít jelöltet.
Ezzel elkerülhető a jelölt „összetiszázása”, és a Tiszának sem kellene feladni azt a – szerintem is helyes – elvet, amely kizárja az intézményes összefogást. Így megőrzik a pártszimpátiát pontosan lekövető listás szavazás autonómiáját.
Persze „valamit valamiért”. A vágyott rendszerváltás csak kétharmados többséggel érhető el. Ezért – a Momentum példáját követve – mindazoknak a pártoknak, amelyek várhatóan nem érnék el úgysem a parlamenti bejutási küszöböt (mint pl. a bevezetőben említett pártocskák), nem volna szabad indulni a választáson, cserében viszont a Tisza Pártnak deklarálni kellene azt, hogy mondjuk két éves regnálást és a választási törvény fentiek szerinti módosítását követően előrehozott választást ír ki. Ez a választás egyben visszajelzésként szolgálna a Tisza-kormány addigi tevékenységének megítéléséhez – pl. az USA félidős képviselőházi választásaihoz hasonlóan.
Ha a listaállításnak nem lenne feltétele az egyéni kamujelöltek nevezése, akkor persze más módon kellene gondoskodni a kizárólag kampánytámogatásra hajtó kamupártok indulásának megakadályozásáról. Ehhez át kellene alakítani a kampánytámogatási rendszert, és visszatérni a korábbi, szigorúbb ajánlócédulás módszerhez.
Persze tudom, hogy az 1 százalék és 5 százalék közötti „szürke zónában” az állami támogatásból két választás között a parlamenten kívül jól el lehet vegetálni felelősség (és esetleg munka) nélkül. De a politikusi lét nem foglalkozás, hanem társadalmi tevékenység. És a gombák terjedésének általában nem örül a gazdaszervezet. Akkor sem, ha az egy egész ország.
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.