Kiút és elkülönülés címmel közölte az Élet és Irodalom Boldizsár Iván (1912–88) naplójegyzeteit 1971-ben. A szerzőt nem kellett bemutatni a korabeli olvasónak. Ismert figura volt, művelt értelmiségi. Ugyanakkor a hatalom kegyeltje, kiváltságos és befolyásos ember, aki Aczél elvtárs fülébe sugdos, és bejáratos magához Kádárhoz is. Fő feladata a rendszer nyugati propagandája volt; buzgón ügyködött, hogy a vasfüggönyön túlra széles mosolyt villantson „a legvidámabb barakk”.
Vajda Miklós, aki irodalmi szerkesztőként közelről ismerte, így ír róla: „A nagy tekintélyű, egy időben roppant népszerű (és mára jószerével elfelejtett) közszereplő sötét öltönyös, nyakkendős, bajszos, szemüveges, mély, rekedtes hangon brummogva viccelődő, joviális apafigurája mögött egy hiú, gyáva, érzékeny, mindenre képes, a lelepleződéstől folytonosan rettegő opportunista rejtőzött. (…) A szennyben is jól úszott, és mikor valamiért bajba került, utána mindig talpára esett, és ment tovább.” (Holmi, 2014)
Az egykori piarista diák a Horthy-korszakban Bethlen néven kezdett publikálni, faluszociológusból lett a háború után Sztálin és Rákosi szekértolója, államtitkár, minden.
A sors fintora, hogy a sok átváltozás kafkai hőse fordította magyarra Franz Kafka addig betiltott elbeszélését, Az ítéletet.
Az ÉS-ben személyes találkozásukról mesélt. Leírta, hogy berlini egyetemista korában, 1932-ben Michael Herzfelde ifjú pszichológiatanár adta a kezébe Kafka novelláskötetét, majd elvitte törzshelyükre, a weimari idők híres művészkávéházába, a Romanisches Caféba.
„Elmentem, elfogultan, magamban kísérletezve bemutatkozó és kérdező mondatokat. Bennem ragadtak. Egy nagy asztal alvégére ültettek, Herzfelde odament Kafkához, rám mutatott, az bizonytalanul felém mosolygott. Nyilván azt várta, hogy én kezdeményezzek beszélgetést. Az én félénkségem még az ő irodalomtörténetileg hiteles félszegségénél is nagyobb volt akkor. Így csak fél-asztal távolságból néztem, és még azt sem mondhatom, hogy hallgattam, mert alig szólalt meg, a szót barátja és később örökségének végrehajtója, Max Brod vitte.”
Jó sztori, csak… A figyelmes olvasónak feltűnhet – és sokaknak tényleg feltűnt anno –, hogy valami bűzlik benne. Mégpedig az, hogy Franz Kafka már jóval korábban, a megénekelt találkozás előtt nyolc évvel, 1924. június 3-án elhalálozott. Ekkor Boldizsár még gyerek volt, ráadásul Pesten. Kafkával nem találkozhatott, hangulatos élménybeszámolója tömény abszurd.
A rajtacsípett szerző szenilitásra hivatkozva tréfával ütötte el a dolgot. Vajda szerint „hetekig röhögött rajta a fél ország”. Felidézi az esetet Ungvári Tamás is (Lezáratlan nyomozás, Ulpius, 2004).
„Boldizsár páncélján ez a gaffe, ez a faux pas horpadást sem ejtett: őt mindenki olyannak fogadta el, mint amilyennek mutatta magát, bájos széltolónak, hasznos kalmárnak. Feledésbe merült, hogy ő szerkesztette a Rajk-per hivatalos kiadványait, hiszen ötvenhatban már Nagy Imre oldalán állt.”
Szegény Kafka meg csak ül némán az örök kávéházban, és félszegen mosolyog.