iniciálé
nem mozdul a fény a kertben tanyát
vert az időtlen szürkeség röppenő
cinkék léleksúllyal repülik körbe a telet
befagyott egy jégtömbbe ez volt
az itatójuk néhány magot is kiszórtál
pár hónapja egy fecskepár a buszmegállónál
a fészkük mint egy vályogház mindig
szigorúan az emberek tekintete felé repültek
mintha ingerelné őket ennyi fölgyülemlett
szomorúság vagy ahogy egy másik télben egy másik
asztalon megmozdul egy reklámújság
úgy lapozza föl a szél miként a Leuveni
kódex megsárgult pergamenlapjait a befagyott jeget
próbáltad feltörni nem segít az öngyújtód isa, por és homu
túl halványan vibrál a lángja sárga mint a hártya
nem lehet belefogódzkodni minden föllobbanásba
ez a halk sercegés ez a kormozó fáklya
következő nyarunk sérült iniciáléja.
mosoly
gondolatban úgy képzelem mint egy üdülőt
ahol újra összefutunk elhunyt szeretteinkkel
a testünkről leszakadt gombokon a szív
ciripel és a bennünk nyíló égig érő fákat
kérés nélkül feláldoznánk egy isteni
fejszecsapásnak kezünkön másképp
redőzik az alkony ujjperceink hosszban
is idomultak a napsugarakhoz így tűzforró
minden érintésünk belül az égig érünk
valójában olyanok leszünk mint a vízpart
nyakára ülteti az elcsitított viharokat
távolról szemlélem benned önmagam
feltámasztott halovány fényedben örömmel
fürdöm mint anyja elmetszett mosolyában a koraszülött.
