Szokatlanul beszédes volt Tusványoson Semjén Zsolt; beszélt, értékelt, nyilatkozott. Eleddig csak olyan szerepben láttuk őt, ahol bazsalyog a Főnökre, sűrűn bólogat, és ennyi. Most meg… Talán úgy érezte: elérkezett az ő ideje, kibújni a sötét paraván mögül, önálló politikusi karaktert felmutatni; végül is ő Magyarország miniszterelnök helyettese, ha ez eddig nem is nagyon derült ki róla. Igyekezett megfelelni az elvárásoknak, megigazítani a kettes szárát (Karinthy), olyanokat mondani, amit eltanult Orbántól. Nem állíthatjuk, hogy teljes mértékben sikerült neki, felkészültsége – Orbánból – meglehetősen hiányosnak bizonyult, hol többet akart markolni, hol pedig kevesebbre jutott. Például szükségesnek ítélte a DK-t a leendő parlamentbe, mondván bal oldalra szükség van, amivel egy pillanat alatt átírta az eddigi kánont, miszerint a Tisza baloldali párt, de vélhetjük: ki figyel oda Semjén Zsoltra. Valószínűleg senki, kiváltképp egy olyan napon, amikor beszédet mond Orbán és Beszédet mond Magyar…
Nekünk mégis feltűnt az az aktivitás, amit a tusványosi napokban láthattunk, az az elemzői botladozás, amelyet tőle hallhattunk. Természetesen nincs jelentősége annak, amit miniszterelnök helyettesként mond, tízből kilenc ember amúgy sem tudnám, mi az ő titulusa. Az sem különösebben izgalmas, hogy a KDNP-ből kivált politikusról most azt monda, ő rúgta ki, meg hogy ötven millió forintot kért tőle; bolond szél fúj, mondjuk legyintve. Hanem hát más túlzásra azért felkaptuk a fejünket. Arra, amikor igyekezett – ő is – ecsetelni az ukrán veszélyt, és elmélkedésében odáig jutott, hogy mindannyiunkból Sebestyén József lehet. Vagyis nem kevesebbet állított: az ukránok agyonvernek bennünket. És, amikor erről nyilatkozott, valóban elakadtam: tényleg ez az ember Magyarország miniszterelnök helyettese? (Magyar Péter székesfehérvári beszédéről keddi számunkban közlünk elemzést.)